Közélet

2014.02.02. 08:09

Hitler vagy Sztálin? Két rossz közül kellett választani

Az 1944-45-ös harcokban a magyar katona számára nem volt jó oldal; két rossz között kellett választani – írta visszaemlékezésében a Párizsban élő Sujánszky Jenő, aki Siófokon járt elemi iskolába, majd hadapródiskolásként önként jelentkezett a frontra, hogy a németek oldalán harcoljon a Vörös Hadsereg ellen. A Budapest védelmében elesett magyar katonák is hősi halottak – hívta fel a figyelmét az utókornak, mely mostanság a „német megszállásnak” kíván emlékművet állítani.

Fónai Imre

„A ''44-45-ös tanév kezdésére abban a reményben vonultam be, hogy a hadapródiskolát rövidesen be fogják vetni a fronton mint tüzérosztályt, de erről szó sem volt – vetette papírra Sujánszky Jenő 1995-ben a hetven éve történteket. – A hazafias lelkesedés légkörében, ami a hadapródiskolában uralkodott, én is, többi osztálytársammal együtt, ki akartam menni a frontra, harcolni a Vörös Hadsereg ellen. Idealista életszemléletemből kiindulva, az volt a meggyőződésem, hogy amikor már magyar területen dúlnak a harcok és 18 éves leventéket is mozgósítanak, akkor egy katonaiskolás növendéknek, aki a tiszti hivatást választotta és jó katonai kiképzést kapott, annak ha 15 éves is, nem az iskolapadban a helye. Karácsony közeledtével pár napos szabadságot kaptunk; Siófok környékét a szovjet csapatok már elfoglalták, anyám és nővérem a pesti nagymamához mentek, apám azonban a patikában maradt. Tudtam, hogy a front már Budapest keleti peremvárosainál húzódik. Jelentkezni akartam egy harcoló alakulatnál. Autóstoppal jutottam el Budapestig. Katonai teherautón utaztam, több ízben repülő alacsonytámadást kaptunk. Egy kistelepülésre éppen akkor érkeztünk, amikor vége volt a bombázásnak. Egy teljesen összeomlott kis vidéki családi háznál helyi tűzoltók és szomszédok próbálták megtalálni a romok alá került lakókat, egy szomszédnő sírva mesélte, hogy a család a vasárnapi ebédnél ült, amikor a repülőbomba rájuk zuhant. Ez a szomorú kép maradt meg bennem 1944. december 24-éről”.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Sujánszky Jenő
[/caption]
A budapesti légvédelmi tüzérüteghez került az akkor 15 éves Jenő. „Az üteg keretében formálódott egy „rohamcsoport”, amely gyalogsági fegyverekkel volt felszerelve és bevetve az utcai harcokba. Én legtöbbször ennek a 10-30 fős kis harccsoportnak a tagja voltam. 1945. január valamelyik napján sikerült lelőni egy IL 2-es „Sturmovik” szovjet csatarepülőt; az égő gépből az egyik szovjet repülősnek sikerült kiugrani, de a lecsökkent magasság miatt nem nyílott ki az ejtőernyője. A kiugrott pilóta holttestét csak egy-két nap múlva találtuk meg; rendes, katonai hősi halottaknak kijáró, megjelölt sírt csináltunk neki az egyik kertben. Megfigyeltük ellenben azt a felháborító szovjet harcmodort, hogy magyar civilekkel tolatták lövegeiket, páncéltörő ágyúikat, és a német-magyar elhárító tűz következtében előfordult, hogy az utcára kihajtott szerencsétlen civil is megsebesült, vagy meghalt.”

Sujánszky – aki később, 1949-ben titkos, kommunistaellenes Mezartin-csoportot alapított hadapródiskolás társaival, hogy fegyveres felkelést robbantsanak ki a kommunista diktatúra ellen, de 1955-ben (áruló volt közöttük) lebuktak – visszaemlékezésében azt írja: ma sem érti, hogy a hét hetes budapesti katlancsatában egyszer sem sebesült meg, pedig jóformán soha nem ment le az óvóhelyre. „Életem persze néha egy hajszálon múlott. Egyszer például egy tüzérségi és aknavető tűznél egy közeli robbanás után lökést éreztem a hátamon. Egy tüzérségi aknának vagy lövedéknek a repesze, szilánkja vágódhatott a hátamhoz és az mentette meg az életemet, hogy a vállamon lógott elöl is meg hátul is egy-egy lőszeres rakasz. Érdekes jelenség volt a katlancsata alatt a gyakori szovjet propaganda-hangszórózás, néha németül, de legtöbbször magyar szöveggel. Hol csodálatos ellátást, hol azonnali hazaengedést ígértek, hol pedig kemény fenyegetésekkel üzengettek, ha tovább harcolunk. A hangszórózásnak zenei része is volt, a kedvenc sláger, amit előszeretettel sugároztak felénk, az volt: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől elfutni úgyse tudsz...” Meg ez: „Csak egy nap a világ, csak egyetlen csók az életünk. Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?” Az ostrom vége felé, a sűrű bevetések, az éhezés, a kevés alvás következtében alaposan lefogytam és kimerültem. A vízhiány volt a legrosszabb, és mindenki tetves volt, én is. Könnyű lett volna lelépnem, a bevetéseknél egyes épületekben többször is fölajánlották civilek hogy elbújtatnak, különösen a fiatal korom hatotta meg őket, de nem fogadtam el. Februárban már én sem hittem a felmentők megérkezésében, de úgy döntöttem becsületből, hogy folytatom a harcot. Egyszer egy nyugdíjas öregúr, amikor látta, hogy katonaiskolás vagyok, és megtudta a koromat, hevesen szidni kezdte a nyilasokat, hogy mekkora gazemberség frontra küldeni a 15 éves gyerekeket is. Megmondtam neki, hogy engem nem a nyilasok kényszerítettek, hanem önként jelentkeztem. Nem akart hinni a fülének. Kérdezte, miért nem a szovjet oldalon harcolok, magyarázta, hogy a Vörös Hadsereg csak a németeket üldözi ki az országból és a háború után a szovjet csapatok is elmennek...”
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A magyar katona számára nem volt jó oldal
[/caption]
A döntő szovjet roham február 10-ről 11-re virradó éjjel indult meg. „A fogolytábor a Kelenföld utáni dombos részen volt. Jöttek agitálni, hogy lépjünk be a szovjet oldalán harcoló Budai Önkéntes Ezredbe, különben kivisznek bennünket a Szovjetunióba mint fasiszta hadifoglyokat. Én nem voltam hajlandó fegyvert fogni a volt német-magyar frontbajtársaim ellen. A harmadik megoldást választottam, a szökést...”



Sujánszky Jenő – a Párizsban alapított Magyar Szabadságharcos Szövetségnek évtizedekig elnöke volt, de Siófokot, a Balatont csak 1991-ben láthatta újra, akkor jöhetett először haza – leszögezi: náci vagy nyilas ideológiának semmilyen befolyása nem volt a frontra jelentkezésében. „1944. márciusában, a német megszállás után a hadapródiskolában vártuk a felülről jövő hadparancsot, hogy megkezdhessük a harcot a német csapatok ellen. 1944 tavaszán hazafias lelkesedéssel harcoltam volna a németek ellen, mert akkor nemzeti függetlenségünk megsértése miatt őket tartottam első számú ellenségnek. Nem voltam tehát németbarát, nem szimpatizáltam a náci ideológiával, sem a nyilasokkal, nem voltam antiszemita érzelmű, és mégis 1944 végén önként mentem a frontra a németek oldalán harcolni a szovjet csapatok ellen, pedig akkor már biztos voltam benne, hogy a németek elveszítik a háborút. Naivul azt hittem én is, mint abban az időben sokan mások: a Vörös Hadsereg előretörésének lelassításával lehetővé válik majd az ország nyugati részének angol-amerikai megszállása. A korábbi megszállókat 1944 őszén már a sztálini Vörös Hadsereg ellen harcoló magyar honvédek fegyvertársainak, bajtársainak láttam. Képtelen lettem volna engedelmeskedni Horthy kiugrási parancsának, mert nem volt benne bátorság, egyenesség, ami az akkori idealista lelkületű fiatal generációnak sokat számított. Nem véletlen, hogy 12 évvel később is csak Magyarországon tört ki fegyveres forradalom... Az 1944-45-ös harcokban a magyar katona számára nem volt jó oldal. Két rossz között kellett választani: a hitleri náci birodalom már negyedik éve a magyar honvédség fegyverszövetségese volt, a sztálini bolsevista birodalom hadserege már negyedik éve ellenségnek volt tekintve. A magyar nép többsége 1944-45-ben jobban félt a sztálini bolsevizmustól, mint a már amúgy is végét járó hitleri nácizmustól.”

A katlancsatát megjárt hajdani siófoki fiú összegzése: „Egy szabad, független, teljes nemzeti szuverenitással rendelkező Magyarországon nemcsak a szovjet Vörös Hadsereg oldalán harcolt és elesett katonáknak kell megadni a hősi halottaknak járó tiszteletet, hanem a németek oldalán Budapest védelmében elesett több ezer magyar katonának is.”

Ezek is érdekelhetik