Közélet

2015.09.13. 18:34

Föld körüli nászút: 46 ország, 40 ezer kilométer 4 év alatt

Összesen 46 ország, 40 ezer kilométer és 4 évnyi tekerés után a héten érkezett Magyarországra Zárug Zita és Harkányi Árpád. A házaspár még 2011. június 11-én reggel indult el, hogy körbebiciklizze a Földet.

Jeki Gabriella

Fáradtak és tele vannak élménnyel. Bár amióta hazaértek, folyamatosan a média kereszttüzében élnek, mégsem mondanak nemet egyetlen felkérésre sem. Olvasóink számára ismerős Zárug Zita és Harkányi Árpád útjáról már korábban is írtunk. Így nem véletlen, hogy a házaspár újra boldogan beszélgetett a megye meghatározó napilapjával. A 40 ezer kilométerre ugyanis pont itt, Somogyban kezdtek készülni. Az úgymond „bemelegítést” egy balatoni bringakör jelentette. A következő teszttúra Pécstől Rómáig tartott egy adriai hajózással megspékelve, ezután jöhetett a nagy út Budapesttől a világ körül. Zita és Árpi 2011. június 11-én indult a Hősök teréről, hogy 46 országot járja be egy speciális kerékpárral. Amolyan nászút gyanánt.
[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Szerbiában
[/caption]
– Jó érzés újra itthon lenni, találkozni rég nem látott emberekkel, és egy kicsit olyan, mintha el sem mentünk volna – mesélte Harkányi Árpád. – Látszik az országban a fejlődét, nekünk mindjárt feltűnt a Bubi, a kölcsönözhető kerékpár. Még nem nagyon sikerült felfogni, hogy kész, vége, mert ez a hét nagyon pörgős volt. Most kicsit úgy érezzük, mintha lapoztunk volna egyet az életünk könyvében.
Azt mondták, tudják, milyen a magyar valóság, mégsem érzik, hogy a felmérések szerint legpesszimistábban teljesítő magyar nép valóban ennyire negatív lenne az elmúlt évek és tapasztalatok tükrében. Vallják: az ember olyan lesz, amilyen a környezete. Ezért vegyük körül magunkat tanácsuk szerint sikeres és optimista emberekkel.

– Nem igaz, hogy Magyarországon csak pesszimista emberek élnek, egyszerűen sokat panaszkodunk, és a pesszmizmus már csak egy sztereotípia – fejtegette Zárug Zita. – Pesszimista emberek a világon mindenhol élnek, mert ez a könnyebb, de nem a jobb út. Az úton megtanultuk, hogy minden belőlünk indul: ahogy mi állunk az emberekhez, úgy fognak ők is hozzánk viszonyulni. Ez nem valami csoda, hanem egyszerűen így van. Ha vannak céljaink, azokat tudatosítjuk, teszünk érte, akkor azt vesszük észre, hogy hoppá, megcsináltuk.



Zita és Árpi ma már kijelenti: meg kell tanulnia az embernek hálásnak lenni. Erre a jezsuiták egy általuk zseniálisnak tartott módszerét ajánlják, ami a napi visszatekintés, ima módja. Eszerint minden nap, amikor az ember lezárja a napot, visszatekint az elmúlt 24 órára és végigpörgeti, mi történt vele, hogyan alakult a napja, és miért lehet hálásak az adott napon. Ezt tudatosítja nap mint nap. A másik ajánlott módszerük, hogy nézzük meg, hol tapasztaltuk meg Istent, hol éreztük, hogy velünk van, hol láttuk a „lába nyomát”, hol irányított. Így a visszafelé realizált események sokat segítenek, mert „könnyen elfogynak a napok”, és az ember hajlamos megint arra gondolni, hogy be kellene fizetni a rezsit, megint emelték a benzin árát, és könnyen ráállunk a panaszkodásra. Könnyű elcsúszni...
[caption id="" align="aligncenter" width="430"] Új-Zéland
[/caption]
– Ez a két módszer nagyon jól bevált a biciklizés folyamán – hangsúlyozza Zita. – Folyamatosan érnek új ingerek, de a kerékpározás mégis egy monoton dolog, amikor automatikusan teszed az egyik lábad a másik után. Viszont jól át lehet gondolni a dolgokat közben, és nagyon hálásnak tudsz lenni néhányszáz kilométer után például egy fokhagymás pirítósért. Meglátod az apró dolgok szépségét, kikapcsolsz és szinte egy másik dimenzióba kerülsz.

Így telt a 40 ezer kilométer is, amikor a házaspár felvett egy alapvető fitséget is. Szerintük ez is fejben dől el: a választ kell megtalálni arra, hogy a célomat tényleg akarom-e. Vagy adott esetben fel akarok-e tekerni arra a hegyre, esetleg esőben kerékpározni.
– Érdekes, mert reggelente általában húzom a számat, hogy megint fel kell kelni és fel kell újra szállni a kerékpárra, de aztán elindulunk és valahogy a helyére esnek a dolgok.
– Mint a fogaskerekek – emeli ki Zita. – A korábbi gondolatok elmúlnak, belelendülünk és megyünk. Ez mindig erőt ad.

– Olyan érzés, mint amikor van egy feladatod, de valamiért nem áll össze a kép, mert tudod, hogy soha nem csináltad még, ezért nem tudod mi lesz – egészíti ki felesége gondolatait Árpi. – A legtöbb dologgal ugyanyígy van: amint elkezded csinálni már látod, hogy megy ez. És mi is ezt tapasztaltuk, mert tényleg jó lett mindig. A dolgok kialakulnak, csak el kell kezdeni, neki kell lendülni. Igen, feltettük a kérdéseket: biztos meg tudom csinálni? Megvannak a képességeim? De nyitottnak kell lenni, és majd jön, a dolgok maguktól megoldódnak. Mi minidg azt mondtuk, hogy a legjobb képességeink szerint fogunk cselekedni és nekivágtunk a dolgoknak.
[caption id="" align="aligncenter" width="430"] És a hazaérkezés
[/caption]
Útjukon elkísérte őket a „segíts magadon és Isten is megsegít” gondolat. Úgy indultak négy éve, hogy csak a jó dolgokra koncentráltak. Talán ezért is találkoztak vendégszerető emberekkel, bármerre jártak Pakisztántól Iránig. Saját bevallásuk szerint nyitottan, de nem naivan lépték át az országhatárokat, és meglátni másokban a jót. Az első 1-1,5 év után érezték meg, hogy egyfajta utazó nagykövetek lettek: a bangladesieknek az európaiak és a biciklisek nagykövete. Adtak nekik a világból, ami egyfajta felelősséggel is járt.
– Most szeretnénk írni egy könyvet, amiben összefoglaljuk a tapasztalatainkat és élményeinket az útról, és jön egy falinaptár is karácsonyra – összegzi itthoni terveiket Zita. – „Normális” élet, család, munka, gyerekek szerepelnek a következő évek céljai között, és közben szeretnénk az otthonunkban embereket fogadni. Már van is nálunk egy angol srác, és így kicsit úgy érezzük, hogy mos a világ jön hozzánk.

Médiafigyelem a világ körül

A világ körül járva számtalan újságíróval találkoztak. A házaspár rengeteg interjút adott az elmúlt négy év alatt, hazaérve komoly összehasonlítási alapra tettek szert.
– Pakisztánban megrohant minket a televízió, mert egy olyan vendégházban laktunk, ahol a tulaj kifejezetten akarta a médiacirkuszt, ahová meghívták a magyar nagykövetet, és eljátszatták velünk, hogy akkor érkeztünk – emlékszik vissza Árpi. – Én, mint férfi, a helyi szokásoknak megfelelően kaptam egy nagy csokor virágot, aztán fel és alá bicikliztünk a pakisztáni utcákon. Szilveszter délután volt, és mi már nagyon mentünk volna tovább a fárasztó nap után.

Ehhez képest itthon minden kellemes csalódás: a hazai média révén a házaspár már találkozott híres színészekkel, ismert emberekkel. Most örülünek, hogy azért beszélnek róluk, mert szerencsésen hazaértek és nem egy esetleges baleset miatt.
– Indiában kézről-kézre adtak minket az újságírók, tetszettek nekik a fura biciklik, és maga a hosszú út ötlete – fűzi hozzá Zita. – Volt pár nagyon fárasztó interjúnk, naponta két-három találkozóval, de amikor lecsengett, Szingapúrig egy évig egyetlen újságíróval sem találkoztunk.
Új-Zélandon viszont egy újság 500 ausztrál dollárt (több mint 100 ezer forintot) fizettek nekik az egyedi sztorijukért. Ez volt a legnagyobb „gázsijuk”.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!