„Csak mások, nem fogyatékosok!”

Legfontosabb feladatának továbbra is a sérült gyermekek védelmét tartja Benczéné Csorba Margit, mert úgy véli, még mindig védelemre szorulnak. A Bárczi Gusztáv Módszertani Központ főigazgatóját választották az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények (EGYMI) Országos Egyesülete elnökévé. Nem akart elnök lenni, de őszintén előrebocsátotta beszélgetésünk elején, igazából nem lepődött meg a tagság döntésén. Talán mert úgy érzi, igazából hét éves korában eldőlt: a fogyatékkal élők segítéséről szól majd az egész élete. S talán mert mára a szakma, a kollégák azt látják, ezer terve van, miként lehet még jobban szolgálni a pedagógusokat és a családokat, akik „más” gyereket nevelnek. Mert ők csak mások, nem fogyatékosok.
– A fogyatékos degradáló, megkülönböztető jelző. Pedig a mi gyerekeink egyszerűen csak mások. Ki dönti el azt, hogy ki mitől más, és hogy ezt a másságot hogyan értelmezzük? A kivételesen tehetséges gyerek is tud ugyanolyan problémás lenni, mint egy fogyatékkal élő. Mert Ő is más. Tudomásul kellene vennünk, hogy különbözőek vagyunk. S ha erre képesek lennénk, akkor sokkal kevesebb ellenérzés lenne bennünk a fogyatékosság iránt is.



– Mert még mindig van bőven?
– Igen, még mindig. Mert nem tudjuk, mire számíthatunk egy sérülttől. Ez egy idegen terület az emberek számára, nem tudják, hogyan viselkedjenek jól ilyen közegben. Úgy, hogy a fogyatékkal élő ne érezze rosszul magát attól, ahogyan viselkednek velük. Nehéz természetesen viselkedni ilyen helyzetben, úgy, mintha nem is fogyatékkal élő állna mellettem.

– Önnek mikorra sikerült?
– Egy kolléganőmtől, Rumszauer Jánosnétól sikerült ezt megtanulnom.

– De ezek szerint Önnek is tanulnia kellett?
– Persze. Pár év kellett, hogy a lehető legtermészetesebb módon tudjam kezelni a sérült embert, vagy bárkit, aki valamilyen mássággal küzd.

– Sajnálta Őket.
– Igen, persze.

– Már nem?
– Pár év alatt megtanultam nem sajnálni őket. Sőt. A kollégáimat is arra tanítom, hogy nem sajnálni kell a sérülteket, hanem támogatni, segíteni és természetesen kell kezelni, mert az Ő számára ez a természetes helyzet. Ha látja a szememben a sajnálatot, akkor az frusztrációt okoz neki. Fontos, hogy azt lássák, ugyanolyan emberként kezelem, mint bárki mást. Ettől tud majd jól együttműködni velem.

– Még mindig vannak esetek, amik megrázzák?
– Korábban azt hittem, már mindent láttam. De amikor az elmúlt időszakban szakértőként tevékenykedtem a vakok intézetében, láttam olyan gyerekeket csoportban, akik vakok, mozgássérültek, siketek és szellemileg is nagyon elmaradottak. Van nekünk is ilyen gyerekünk, egy vagy kettő. De ott csoportban látni hét-nyolc ilyen gyereket, és átérezni azt, amit ők érezhetnek, na az nem könnyű.

– Hogy tudja földolgozni?
– Mára az a helyzet állt elő, hogy nem kell földolgoznom. Mert erről szól az életem. Én nem tudok mást csinálni, azt hiszem én erre születtem. Nekem az a természetes, hogy a sérült gyerekek között vagyok. Egy konferencián el is meséltem: amikor első osztályos voltam, behozott a tanár néni az osztályba egy rosszul öltözött, ráadásul nagyon nem tiszta roma kislányt, és megkérdezte, ki fogadja el padtársának. Más nem jelentkezett, csak én. Azt gondolom, ott eldőlt minden...

– Mit tart a legnagyobb eredménynek a szakmában eltöltött négy évtized alatt?
– Hogy közelebb tudtam vinni a fogyatékosügyet az emberekhez. Hogy ki tudtam alakítani ezt a fajta szemléletet Kaposváron is, s hogy olyan intézményt tudtam létrehozni, ahol a kollégák szemlélete is követi ezt. Mert az embernek mindig a közvetlen környezetében a legnehezebb ezt megtennie. Sok kitüntetést kaptam, de a legbüszkébb a Kaposvár városért díjra vagyok, mert azt itt helyben kaptam. Ehhez persze kellett, hogy a városvezetés a kezdetektől a legmesszebbmenőkig támogassa minden elképzelésemet, s hogy a családom mindig mindent toleráljon, amiről úgy gondoltam, a sérültek helyzetén javíthat.

Csak természetesen!

Benczéné Csorba Margit tősgyökeres kaposvári, négy évtizede dolgozik a Bárczi módszertani központban. Nem volt más munkahelye, ahogy mondja, erre a hivatásra tette föl az életét. – Az első két év rettenetesen nehéz volt, mégis ezen a pályán maradtam – mondta. – Minden lépcsőt végigjártam, s már a negyedik ciklusomat töltöm igazgatóként a Bárcziban. Szerencsés vagyok, mert nagyon jól együttműködő tantestületem, iskolavezetésem van, egyféleképpen gondolkodunk a szakmáról: mindig úgy igyekeztük megszólítani a többségi társadalmat, hogy a gyerekeink ne váltsanak ki ellenérzést az emberekből, természetesen fogadják el őket.

Ezer terve van az új elnöknek

AZ EGYMI-k annak idején a sérült gyerekek integrációjának elősegítése érdekében jöttek létre, nemcsak a gyerekeket, hanem a szülőket, pedagógusokat segítve. Az országos egyesület, melynek elnökévé választották Benczéné Csorba Margitot, továbbra is össze kívánja fogni a módszertani intézményeket, s érdekvédelmet kíván ellátni; jelenleg hatvanhat egyesületi tagintézményük van. – Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a gyakorlat megelőzte az elméletet, ezért szükség van az elméleti háttér megerősítésére – sorolt néhányat körülbelül ezer terve közül az új elnök. – Az elmúlt években nyolcszorosára nőtt Somogyban az autisztikus jegyeket mutató gyerekek száma, több a sajátos nevelési igényű, tanulási nehézségekkel küzdő gyerek, s erre nincs még rákészülve sem a jogszabályi háttér sem az elméleti rendszer. Fontos még a családok segítése, erre országos programot kívánunk indítani, ugyanis ha fogyatékos gyerek születik a családba, az megváltoztat mindent, sokan elválnak. Ingyenes tanácsadást, képzéseket tervezünk, s nagyobb hangsúlyt kell fektetni a tehetséggondozásra is, hiszen a mi gyerekeink is tehetségesek valamiben. Meg kell erősíteni az iskolapszichológusi rendszert, az iskolarendszerből kikerülő sérültek további sorsára pedig kiemelt figyelmet kell fordítani. Mert ugyan vannak már megfelelő intézmények, de még korántsem elegendő.