Somogyszentimrét siratják - újabb település tűnt el a térképről

Meghalt az utolsó lakó, egy 60 év körüli férfi, az új tulajdonos pedig lebontatja az amúgy is összedőlő épületeket. Nagy Lajosban azonban még élénken élnek az emlékek az egykor virágzó, gazdag történelmű helység mindennapjairól.
– Ez a száz évesnél is idősebb hársfa még megvan, de ma már csak romok övezik. A korabeli fotón jól látszik, hogy valaha az udvarunkon állt, de sokat játszottam körülötte! – mutatta a családi fényképeit Nagy Lajos. A képeken feltűnnek a puszta egykori lakói, cselédek leszármazottaiból lett szociális brigádok tagjai.



Országos gazdaképző intézet és mintagazdaság volt Somogyszentimrén, jöttek ide az ország minden tájáról. Mintegy húsz család élt itt. Rájuk emlékezett a nyugdíjas, aki születésétől 24 éves koráig volt a puszta lakója. Együtt barangoltunk be a helyszíneket.
– Több száz szarvasmarhát hoztak ide itatni, sok istálló volt. Volt étkezde, kollégium, iskola. Külön vasútállomása volt Somogyszentimrének, oda jártak még a gigei hegyből is. Faiskola is volt, egy különleges páfrányfenyőt, gingko bilobát ültettek, gyermekként nagyon kellett vigyáznunk rá. Mára óriásivá nőtt – mutatta végig a környéket Nagy Lajos, ifjúkora nyomait keresve. – Összetartó közösség élt itt. Csak egy példa erre: közös volt a húsfüstölő, mind egy helyre hordták az élelmüket a családok, de senki sem nyúlt a máséhoz.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Nagy Lajosban még élénken élnek az emlékek az egykor virágzó, gazdag történelmű helység mindennapjairól
[/caption]
Meg kell a szívnek szakadni, tette hozzá, mert nemrég a romok mellett, a gazban kinyílt egy lila évelő virág, amelyet annak idején még az édesanyja ültetett. Nem messze onnan áll a hatalmas, három emeletes magtár, melynek a homlokzatába vésték az építési dátumát: 1878. 
A XX. század derekán már a Bárdibükki Állami Gazdaság területe volt Somogyszentimre, az itt élőknek szoba-konyhás lakásokat alakítottak ki. Sokan emiatt költöztek ide, ám az 1970-es években megfordult a folyamat. A környező nagyobb településekre vándoroltak a puszta lakói. A házakat nem újította fel senki. Később a rendszerváltás után egy osztrák tulajdonos vette meg a területet, de ő csak a termőföldet akarta hasznosítani. A jegyzőnek kellett felszólítania az osztrákot, hogy csináljon valamit, mert életveszélyessé váltak az épületek, emlékezett vissza a kadarkúti polgármester, Karsai József. Az enyészetet azonban nem lehetett megállítani. Később új tulajdonosa lett a területnek, de a bontás elkerülhetetlen volt, hiszen az épületek összeroskadtak, nem bírták a múlt terhét...

Az őskor óta lakott volt Somogyszentimre

Időszámításunk előtt 5-8000 éve már éltek emberek a környéken. Cserépedény-töredékeket, pattintott nyílhegyeket, tűzhelyeket és kezdetleges kőszerszámokat találtak a szentimre-vótai vízmosás szakadékaiban. Egy mamut maradványai is előkerültek a szentimrei őstelep közelében. A hely a bronzkorban is lakott volt. 1963-ban tártak fel a környéken azt a kelta földvárat, amely országosan is ritka hármas tagozódású. Egykor a lápból emelkedett ki a domb, amelyen állt. A földvár környékén végzett ásatások során egy neolit kori telepre bukkantak. Somogyszentimre a nevét István király fiáról, Imre hercegről kapta, aki a település templomának védőszentje volt. A helyről 1397-ben tettek említést először, 1516-ból több birtokosa ismert. Több mint húsz család élt akkor a faluban, de a korabeli feljegyzések szerint gyakoriak voltak a főurak hatalmaskodásai, a rablások és fosztogatások. Gróf Széchenyi Pál földművelésügyi miniszter 1880-ban hívta fel a figyelmet arra, hogy szükség lenne földműveseket oktató iskolák létrehozására az országban. 1886 őszén nyílt meg Somogyszentimrén a Magyar Királyi Földműves Iskola. Az első évben 135 hallgató végzett itt. Tehenészetük nagy jövedelmet hozott, a mangalica sertéseikből évente kétezret értékesítettek Kaposváron. Halastavuk, méhészetük, gyümölcsöskertjük, faiskolájuk, szőlészetük volt hajdan.