2016.09.20. 07:57
Járhatatlan járások: Somogy egésze mind jobban leszakad
Az egy főre jutó nettó éves bevétel alapján egy felmérés szerint a lengyeltóti kistérség nem csak Somogy legszegényebb vidéke, de országosan is csak négy olyan akad, ahol az ott élőknek kevesebből kell megélniük, mint a Balatontól kőhajításnyira fekvő, a Fonyódi járáshoz tartozó, a magyar tenger hátországának számító, ám annak idegenforgalmából láthatóan alig profitáló kisvárosnak és környékének. Ahol átlagban 2,26-szor kevesebb jut felnőttnek, gyereknek, munkaképes korúnak és nyugdíjasnak, mint az ország leggazdagabb vidékén, Budaörsön. Csak egy óra autóval a sztrádán, mégis egy másik világ.
De nemcsak Lengyeltóti, Somogy egésze láthatóan mind jobban leszakad, a megye lakói egyre nehezebben élnek máról hónapra, legalábbis a megannyi, munkalehetőséget szinte egyáltalán nem nyújtó kistelepülésen. S az országos viszonylatban aprónak számító városokban sem jobb a helyzet, ipar és befektetések híján jobbára csak vegetálnak, a fizetések a hazai hatvan-nyolcvan százalékát teszik csak, bár a többség ennek is örül, hiszen valódi munkahely híján csak a közmunka marad. Alacsonyak a somogyi nyugdíjak is, a jellemzően mezőgazdasági megyében az egykori téeszekben dolgozók jelentős része a honi átlagnyugdíj feléből-kétharmadából próbál vegetálni – így áll össze az éves szinten 484 ezret jelentő lengyeltóti nettó, ami egy hónapra lebontva negyvenezer forint fejenként...
Hogy a megye többi részén sem budaörsi nívón élnek, jól mutatja egy másik felmérés: a 174 honi járást huszonöt – gazdasági, szociális, turisztikai és kulturális – szempont alapján megvizsgálva kiderült, a tabi a 150., a barcsi pedig a 154. a sorban, de a nagyatádi és a csurgói is az utolsó ötödbe tartozik, s 2012 óta országosan a fonyódiban romlott a harmadik legnagyobb mértékben a helyzet. A felső húsz százalékban viszont csak a siófoki szerepel Somogyból...
Szintén beszédes adat, hogy 2009 óta a megye GDP-gyarapodása öt százalékkal múlta felül az inflációt, ami a mínuszban teljesítő Baranyához képest mindenképpen említésre méltó, ám a Somogyhoz hasonló gazdasági paraméterekkel rendelkező Borsodhoz vagy Szabolcshoz képest csekély.
– A gazdaságfejlesztésre szánt uniós pénzekből meglehetősen kevés jutott nemcsak Somogynak, de az egész Dél-Dunántúlnak – magyarázta Karczagi Attila somogyi közgazdász. – Új beruházások nélkül viszont nem lesznek új munkahelyek, emiatt a képzett munkaerő vagy az ipari központokba vándorol, ám mivel a megyében Kaposváron kívül ilyenek nem léteznek, ezért inkább az ország más területére költözik. Az „agyelszívás” miatt viszont egyre nehezebb lesz valódi termelő cégeket idecsábítani, azaz a hanyatlási spirál nehezen megállítható.
A szakember szerint a központi segítség nélkül Somogy nemhogy nem képes megfelelő fejlődésnek indulni, de még a leszakadását , sőt annak tempóját sem tudja megállítani.
– A megye mindig is a szegényebb hazai régiókhoz tartozott – jelentette ki –, egyfelől messze volt az aktuális fővárásoktól, másrészt nem volt hazai szinten méltányolható nagyságú vagy kultúrájú városa. A második világháború után a kommunista diktatúra ugyan tervezte, hogy Kaposvárt klasszikus szocialista várossá fejleszti, erre utal például a ma már túlzónak tűnő közműhálózat, ám, valljuk be, szerencsére, erre nem került sor. Így viszont a megye periférikus területe maradt az akkori tervgazdálkodásnak, jellemzően saját ipar nélkül, csak a nagy állami cégek leányvállalatai települtek ide, melyek 1990 környékére meg is szűntek. A mezőgazdaságban, különösen a hetvenes-nyolcvanas években volt perspektíva, komoly fejlődés is látszott, ám a rendszerváltással, a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok szétverésével ott is megindult a hanyatlás. Lehet, hogy túlzás, de a kilencvenes évek elejére a somogyi gazdaságot sikerült szinte lenullázni.
Karczagi Attila hozzátette, ha gazdaságilag problémás megyékről van szó országosan, jellemzően csak Borsodról és Szabolcsról beszélnek, noha a Dél-Dunántúlon Somogyban és Baranyában sem jobb a helyzet: a Drávamentén, Nyugat- és Külső-Somogy aprófalvas részein, vagy éppen az Ormánságban ugyanazokkal a gondokkal küszködnek, mint a legszegényebb észak-, északkelet-magyarországi térségekben.
– A döntéshozók viszont valamiért csak oda koncentrálnak – jegyezte meg a közgazdász –, meg kell nézni, hogy az uniós csatlakozás óta mennyi, s mekkora volumenű államilag támogatott beruházás került Borsodba, de még inkább Szabolcsba, emellett milyen infrastrukturális fejlesztésekkel segítették a külföldi, de akár hazai tőke megtelepedését. És hasonlítsuk össze Somoggyal, de megint mondhatnám az egész Dél-Dunántúlt: közúton csak a régió északi, illetve keleti része érhető el normálisan, hiszen az M7-es a Balaton, az M6-os pedig a Duna mellett halad. Köztük pedig ott található két megye, s sok esetben 100–150 kilométernyi távolság, melyet borzalmas minőségű alsóbbrendű utakon kellene leküzdeni. Komoly állami figyelemre lenne tehát szükség, akár a gazdagabb régiók kárára is, s meg kell teremteni a lehetőségét, hogy a gazdaság számára Somogy is vonzó célponttá váljon. Mert földrajzilag előnyös az elhelyezkedés, például ide vannak a legközelebb a tengeri kikötők, ám amíg Barcsról teherautóval csak egy órával gyorsabb eljutni Balatonszentgyörgyig, az M7-esig, mint onnan a tengerig, addig a kutyát sem érdekli majd Somogy, s néhány év múlva lesz, aki visszasírja a mostani havi negyvenezer forintot is...
