A Kalmár-diákok éltetik tovább a fonói tanítóházaspár emlékét

A település ikonikus alakja volt a tanítóházaspár: Kalmár Sándor és felesége, Angyal Magdolna, akiknek emlékét – leányuk, Nagy Dezsőné Kalmár Magdolna zamárdi tanárnő kezdeményezésére –, tehetségeket támogató alapítvány is őrzi.

A község, hogy ne guruljanak szét a múlt gyöngyei, öt éve iskolamúzeumot rendezett be az 1959-ben épült osztályteremben, ahol egykori növendékek írásai, tárgyai idézik a múltat, de emléket állítottak az egykor itt oktató pedagógusoknak is, köztük a Kalmár házaspárnak. Itt olvashatjuk rövid életrajzukat: Kalmár Sándor 1941-től 1965-ig, felesége 1942-től nyugdíjazásig, 1976-ig dolgozott ebben az iskolában. Ezt követően is elhivatott pedagógusok tanítottak itt – Kincses Sándorné, Szakály Lajosné, Kisfonai Éva, Koronczai Józsefné –, de a fonóiak több nemzedékének nevelése és oktatása a Kalmár házaspár nevéhez fűződik.

Virág Éva szakdolgozatában Kalmár tanító úr így vallott ars poeticájáról: „Én mindig hittem a munkámban. Úgy fejezem be az életemet, hogy a munkámnak megvan az eredménye, nem éltem hiába. A nyugdíjazással csak a munkaviszonyom változott meg, de a munkához való viszonyom nem. Az volt az elvem, hogy tenni többet, mint amennyit kell, megtartani valamivel többet, mint amit ígértünk. Amit csinálok, csak jól csinálhatom, mert másképp nem érdemes. Itt kezdődik a becsületes ember.”

A fonói „lámpást” 1965-ben a göllei iskolába hívták földrajzot, magyart, történelmet és éneket tanítani. 1971-ben visszatért Kisgyalánba, ahol szülőfaluja kisiskolásait oktatta nyugdíjba vonulásáig. Felesége nyugdíjasként is állandó segítője volt a tanításban, de az iskolán kívüli kulturális tevékenységben is, hiszen kirándulásokat, tanfolyamokat szerveztek, színjátszókört vezettek.

Magditól tudom: édesapja a tanítói pálya szépségéről, nehézségeiről gyermekkorukban nem beszélt. Jó pár éve, idejekorán elhunyt Piroska húgával – aki a kaposmérői Hunyadi iskola tanítónőjeként hagyott maradandót a gyermeklelkekben – tapasztalták, hogy az elhivatott munkának nagy az ára; a család szenved hátrányt emiatt, de látták szüleik örömét is e szívvel-lélekkel végzett hivatás kapcsán. Nem volt kérdés, követik-e példájukat.

Az alapítványtevő úgy véli: értékrendjét, a munkához, egymáshoz, a szülőfaluhoz való viszonyát a fonói iskolától kapott szellemi örökség életre szólóan meghatározta. 2006-ban ezért hozta létre a Kalmár-Angyal Alapítványt, amely a nehéz sorsú, tehetséges középiskolásoknak kíván segíteni.

Az első Kalmár-diákok találkozója így él benne: – Nem fogytunk ki a nevető-könnyes emlékekből – mondta. – Nekem az utóbbiból jutott több. A végleg eltávozottakért gyújtott gyertyákból három az én családtagjaimért égett. Elképzeltem, milyen öröm lett volna szüleimnek látni a régi tanítványokat, hallani a sok kedves iskolai emléket. Nem mondtam semmit tanítóimról. Akkor – álszerényen – azt hittem, nekem nem illik róluk beszélni. Csak hetekkel később, visszaemlékezve az eseményekre, született meg bennem a gondolat. Aki olyan szerencsés, mint én, ki nemcsak tanítványa, de gyermeke is volt a fonói tanítóházaspárnak, annak kötelessége emléküket – a családi körön túl – a falu, a tanítványok, az újabb nemzedék számára is megőrizni, éltetni. Sajnos már nincs hova és nincs kihez hazatérni, „messze ringó gyermekkorunk világa”, az elmúlt évek emlékei mégis visszahoznak a gyökerekhez. Mert akik lettünk – szülők, nagyszülők, orvosok, művészek, könyvtárosok, újságírók, tanárok –, azoknak a szülőfalu, s az iskola jelentette az alfát és az ómegát. Biztos alapot, amelyre jövőt tervezhettünk. Így született meg az alapítvány ötlete.

Az elmúlt tizenkét esztendőben huszonhétszer került sor díjátadásra. A tizenhárom diák közül tíz több alkalommal is kiérdemelte a 20-20 ezer forintos támogatást. Parrag Imréné alapítványi elnök és a Nyerges Péter polgármester vezette önkormányzat a legfőbb támogatója a Kalmár-diákok találkozójának. Ilyenkor a falu első embere ül oda az iskolamúzeumban lévő harmóniumhoz, amelyen valaha Kalmár Sándor játszott, és azon kíséri a hajdani diákok énekét. A templomi orgonán is ő játszik, hiszen az emlékidézőbe hívott Kalmár-tanítványok misét ajánlanak fel tanítóik lelki üdvéért. Szalai Jeremiás plébános is felidézi a fonói „lámpások” alakját, élteti emléküket, melyek megfakulhatnak, ám csak az hal meg, akit elfelednek.

Férje helyett is tanította a diákokat

Kalmár Sándor elemi iskoláit szülőfalujában, Kisgyalánban végezte, majd Kaposváron járt polgáriba. 1939-ben a Kőszegi Tanárképzőben tett érettségi és képesítő vizsgát. Németladon segédtanítói állást kapott, 1941-ben Fonóban kántortanítónak választották. 1944-ben zászlósként került ki a frontra. Galíciában megsebesült, egyik szemét is elvesztette. Angyal Magdolna szülőfaluja Ozora. Képesítését a pécsi Római Katolikus Szent Margit Tanítóképzőben szerezte. Friss diplomával – a hadköteles Kalmár Sándor hívására – került Fonóba. 1943-ban kötött házasságuk után a fronton szolgáló férj helyetteseként egyedül oktatta 8 osztály tanulóit.

Árpád-kori falu

Fonó Árpád-kori település. A középkorban Tolna vármegyéhez tartozott. Nevét 1250-ben említették először az oklevelekben, ekkor királynéi szolgálmányosok lakhelye volt. A Fonóról szóló első írott emlék IV. vagy Kun László király idejéből, 1278-ból való. A fonói iskolamúzeum 2013-ban nyílt meg.