A vörösek lázadása

Azonnal kedvem lett volna inkább közösségi oldal után matatni a telefonomban. De szerencsére nem tettem. Aztán, egy ponton, csak markoltam a moziszéket, majd lélegzetvisszafojtva vártam, merre tart tovább a történet. A végén pedig az alagsorban landolt az állam, csattogva.

Az különösen tetszett a filmben, hogy hosszan fenn tudta tartani a bizonytalansággal járó izgalmat. A titokzatosságot. De végül minden égető, és egyre csak burjánzó kérdésre választ kaptunk, miközben hátborzongató zenei aláfestés nagy eséllyel szaporította a szívdobogást, egészen úgy, a félelem pillanatok alatt költözött a torkunkba.

A történet főhőse Adelaide, aki, az ilyen filmekben egyáltalán nem meglepő módon, gyerekként komoly traumán esett át. S habár sokáig meg sem szólalt, meglepő módon végül teljesen normális felnőtt vált belőle. A történet akkor bonyolódik, amikor Adelaide-ék nyaralni mennek a nagyszülők egykori házába, s mivel innen nincs messze a Santa Cruz-i part, átruccannak oda is. Adelaide nem rajong a dologért, és végig parázik, ahelyett hogy élvezné a strandolást, mégis a többiekkel tart. Útközben a család szemtanúja lesz annak, ahogy egy megkéselt fickót elszállítanak a mentősök. Az áldozatnak rögtön utána kulcsszerep jut, hiszen Jason, a legkisebb gyerek, a parton megpillantja őt, de újra egészségesen. Vagy csak egy hasonló férfit? – lépünk át a kedves tengerparti történetből végre a film igazi műfajába.

Adelaide érzi, hogy valami nincs rendben, mégsem mennek haza. Minek is mennének? Ám hamarosan kitör a káosz, s mint kiderül, nemcsak Santa Cruzban, hanem Amerika „körül”. A Mi jelenetszövése itt annyira szürreálisra sikerült, hogy kicsit túlozva talán, de egyenesen hátborzongatónak találtuk. Így válik a filmben kísértetkastély valóban kísértetiessé. Kerül elő egy megskalpolt pasas, s azt is megtudhatjuk, mennyire mély a nyúl ürege. A sok elrejtett részlet pedig pont olyanná teszi, ami miatt már inkább eltörném a kezem film közben, ha a közösségi oldalaim után kívánkoznék nyúlkálni. A semmi nem az, aminek látszik kötelező definícióján túl tanulságként még azt is bevéshetjük a végén, ha a mindennapok nem adnának elég példát: bizony, aki túl nagy hatalmat kap emberként, sokszor hajlamos Istent játszani.

(Zárójelben és utószóként mindenképpen meg kell jegyezni, nagyon örülhettünk Elisabeth Mossnak a filmben, a Miben bemutatott alakításával bebizonyította, hogy a Szolgálólány meséjén kívül is képes felkavaró szerepeket alakítani.)

A Mi című új horrort azoknak ajánlom, akik nem szeretik az elcsépelt horror-kliséket. Nem olyan filmre vágynak, amelyet csak nézni kell és nem gondolkodni. Csavaros, izgalmas, félelmetes. Mi kell még?

Cím: Mi (Us)

Rendező: Jordan Peele

Szereplők: Lupita Nyong'o, Winston Duke, Elisabeth Moss, Tim Heidecker, Sahadi Wright Joseph, Evan Alex

Hossz: 118 perc

Játssza: Kultik Kaposvár