Fél hatkor zenés ébresztő, aztán hajnali fürdőzés, majd szőlőkúra

Ez is elhangzott azon az előadáson, amelyet a balatoni fürdőkultúráról tartott a lengyeltóti Meiszterics Dorina levéltáros az MNL Somogy Megyei Levéltárában a levéltári esték keretében.

A Balaton tiszta vizű, kellemes ízű tó, amelyen egyszerre 40-50 hajó is közlekedik – írta Evlia Cselebi török utazó 1664 és 1666 között. Később a tó kihasználtságáért és gőzhajózásért emelt szót Széchenyi István, aki ezeket a sorokat vetette papírra: „A megfáradt ember, ha a Balaton vizét meglátja, új erőt érez ereiben csörgedezni.”

Az viszont általános meghökkenést keltett, amikor Wesselényi Miklós 1835-ben átúszta a Balatont. Akkortájt ugyanis tíz balatoni halászból legfeljebb csak egy fürdött a tóban még a legnagyobb hőség idején is. A népben ugyanis élénken élt annak az emléke, hogy Mária Terézia rendeletben tiltotta meg a balatoni fürdőzést. A tó menti falvakban az őslakosok halászattal, földműveléssel és szőlőtermesztéssel foglalkoztak, és kezdetben ellenérzéssel figyelték az új fürdőtelepek megjelenését. Egészen addig, amíg rá nem jöttek, hogy a terményeiket ott könnyebben eladhatják, miként történt ez Kőröshegy és Balatonföldvár esetében is.

A reformkori érzület és a romantika táplálta a Balaton-kultuszt. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején arra törekedtek a települések, hogy gyógyfürdői rangot kapjanak, mert ez húsz évi adómentességgel járt. Virágzott a fürdőkultúra, s jó üzlet volt a gyógyvíz. De vajon egy mai turista tudott volna pihenni egy korabeli fürdőtelepen? Reggel fél hatkor zenés ébresztő verte fel az embereket. Orvosi javaslatra ugyanis a hajnali fürdőzés volt szokásban, átlag 2-4 percben, maximum fél órában. Hölgyeknek nyakig zárt felsőben, karton textilben, és csak az 1920-as években rövidült térdig a fürdőnadrágjuk szára. Mindenféle kúra volt divatban, volt szőlőkúra, s még olyan is, hogy egy medencében felmelegítették a Balaton vizét a fürdéshez.

A fejlődés aztán elérte a tó környékét, és a déli vasútépítés nagy vitái után egyre-másra jöttek létre a fürdőtelepek, részben civil szerveztek és egyesületek összefogásával, de az arisztokraták is nagy szerepet játszottak az új fürdőhelyek kialakításában. Siófokon a tehetős pénzemberek, Balatonföldváron az arisztokraták, Balatonlellén a fővárosi értelmiség, Fonyódon az orvosok, tanárok, illetve a kaposváriak, Balatonfenyvesen a pécsiek, Balatonkeresztúron a marcali és kéthelyi családok vettek villát, míg Balatonboglár volt a legnagyobb kereskedőhely a déli parton.

Orvosi tanácsra az aktív társasági élet is szerepelt a fürdőhelyek látogatóinak teendői között. Egy kúra három hétből állt, amely alatt 21 fürdőt javallott venni. A fürdőhelyek módija lassan átalakította a régi balatoni falvak világát. A lányok kendő helyett női kalapot kezdtek hordani, a bölcső helyett pedig a babakocsi jött divatba. A vendégek átlagos létszáma emelkedni kezdett. Az 1907-ben feljegyzett adatok a déli parti települések vendégforgalmát rögzítették. Ekkor Balatonberény 1250, Balatonkeresztúr 250, Fonyód 650, Balatonboglár 900, Balatonlelle 1250, Balatonszemes 650, Balatonszárszó 500, Balatonföldvár 1100, Zamárdi 225, Siófok pedig 8500 látogatót vonzott egy fürdőidény alatt. Hol voltak ekkor még a százezres tömegek, amelyek egy mai szezonban ellepik a tópartot?