Karácsony éjszakájának titokzatos csodája

A látványosan rövidülő nappalok, a hosszabb időtartamú sötétség az ember lelkében szorongást, szórtságot vált ki, a nyirkos, ködös, hideg idő megbetegedésre adhat alkalmat. Ezt a rosszat az ember a

karácsonyi készület rítusaival oldotta, zavarta el. Karácsony előtt kilenc nappal kezdődött a mélyen vallásos szentcsaládjárás, majd karácsony első napján a profánná vált betlehemezés. December 26-án és 27-én voltak az István és János napi köszöntések. December 28-án, aprószentek napján a legényavató korbácsolás, más néven suprikálás. Karácsonytól újévig kifordított, szőrös bundában láncos bottal, kereplővel, síppal és köcsögdudával, a szöcsökkel zajt keltő, összepárosító- termékenységvarázsló regölés, Moldvában újévkor a hejgetés, urálás.

A regölés egyik szép felvételét Együd Árpád egykori siófoki gimnáziumi tanár, néprajztudós rögzítette még 1975-ben a Somogy megyei Tapsonyban. Vízkeresztkor pedig a csillagozás, azaz a háromkirályjárás történt, valamint a házszentelések, így ekkor írták fel az ajtófélfára a három napkeleti bölcs, mágus: Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevének kezdőbetűit.

Mindezek a tunyaság helyett kimoccanásra sarkaltak. Az advent egész Európában a pannóniai születésű Szent Márton emléknapjával, november 11-ével vette kezdetét. Időről időre fellángol a parázs vita, hogy Szombathely vagy Pannonhalma tudhatja-e saját szülöttének a híres 4. századi szentet, aki a későbbiekben a franciaországi Tours püspöke lett. Erre a napra készült el a gazda újbora, hiszen a szüret hagyományosan csak októberben kezdődött. „Aki Szent Márton napján újbort nem iszik, az egész évben szomjazik!” – tartja a mondás.

Sőt, a népi bölcsesség szerint ezen a napon libát is kell ennünk, különben egész évben éhezünk. Ilyenkor tehát minden magára valamit is adó étterem kínálatában ott kell, hogy legyen a lilakáposztás sült libacomb. Márton püspökké választása elől szerénységében a ludak óljába bújt, a szárnyasok azonban hangos gágogásukkal elárulták őt a nép előtt. A püspökfalat a gúnár egyházi süvegre, mitrára hasonlító tompora, elnevezése egyúttal a jobbágyok által a püspöknek beszolgáltatott középkori adó emlékét is őrzi. Márton napján az asszonyok szélesre nyújtották – és sok helyen még ma is nyújtják – az ekkor készülő rétes tésztáját, hogy az a köpönyegét koldussal megosztó Mártonhoz hasonlóan befedje a határban didergő Jézust. A mágikus cselekménnyel azt kívánták elérni, hogy a hó fehér lepelként takarja a jövő évre elvetetett búzát, ami a régiségben Jézust idézte meg. Az öregek ugyanis úgy tartották, hogy minden búzaszem magában hordja Krisztus képmását. Ha jól megfigyeljük a búzaszemet, valóban olyan, mint egy pólyás kisbaba!

Mártont egy másik, szintén Európa-szerte tisztelt magyar szent, Árpád-házi Szent Erzsébet követte november 19-én. A kisfarsang zárónapja november 25-e, Katalin volt, ettől kezdve nem tartottak semmilyen mulatságot. Ne feledjük! Lakodalom nyáron sosem volt, elsősorban a mezőgazdasági munkák miatt nem, de azért sem, mert addigra a bor elfogyott, a disznóhús pedig a nagy melegben tönkrement volna. Erre a farsang időszaka szolgált, ilyenkor „nem romlik el a hús, és nem savanyodik meg a menyasszony” – ahogy a népi bölcsesség mondja. November 30-án, András napján vette kezdetét a disznótor, ami „disznóölő” Ferencen át (ünnepnapja: december 3.) Tamás napjáig, december 21-éig tartott. András napja egyben férjjósló nap is volt, amit a hajadonok gombócfőzéssel – egy-egy gombócban egy-egy legény cédulára írt neve volt – vagy gyümölcsfaágak kivirágoztatásával végeztek. A szertartásos disznóöléssel a régiek az elmúlt esztendőt, az önmagukban lévő rosszat ölték meg, erre utal a tor megnevezés. A hívott szomszéd, koma vagy sógor böllérnek – mert a saját malacát senki nem vágta le jó szívvel – egyes helyeken tréfából verebet csavartak a töltött káposzta levelébe, ami aztán onnan kirepült, az asszonyok meg olyan hurkát kaptak, amibe a férfiak korábban fadarabot, bugylibicskát csempésztek. December 4-e az apja által keresztény hitéért toronyba zárt női szent, Borbála, egyben kiskarácsony napja.

December 6-án a maskarás, „láncos” Miklós vonult végig a falun kíséretével, így a megkötözött, négykézláb járó ördöggel, krampusszal, hogy a gonoszt távol tartsa. Vizsgáztatott, imádkoztatott, gyóntatott, jutalmazott és virgáccsal fenyített. Alakja daliás szentből mára piros ruhás, elhízott reklámfigurává vált a svájci Suchard család által 1880-ban gyártott első csoki mikulásoknak, majd a futószalagon történő ipari tömegtermelésnek és ajándékozásnak, a kereslet-kínálatnak „köszönhetően”. December 8-át – ami a katolikus kalendáriumban a szeplőtelen fogantatás ünnepnapja – Göcsejben „eketiltó” Boldogasszonynak nevezték. Ez nem csak a földmunkák legvégső, záró időpontjára utalt, de a házasélettől való tartózkodásra is.

A 16. század végéig, a Gergely-naptár bevezetéséig december 13-a, Luca napja volt az év legsötétebb napja. A sosem létezett szent neve a téli napfordulóval áll kapcsolatban, az a latin lux, ’fény’ szóból származik. A magyar néphagyomány a jóságos Luca mellett ismeri a rontó- bontó, démonikus Luca-puca boszorkányt is. A legények ekkor például titokban szétszedték a kapukat és másutt, így a háztetőn állították fel. A lisztes arcú, fehér leples alakoskodók időszaka volt ez. A keresztútba helyezett, tizenháromféle fából hosszan készülő lucaszékről a karácsonyi éjféli mise után meg lehetett látni a boszorkányt. A ma embere talán emlékezetből is nehezen tud ennyi fafajtát megnevezni. A biztonságos hazaérkezés érdekében mákot kellett elszórni. Ezzel időt nyert a kíváncsi lélek, mert azt Luca-puca szemenként megszámolta. Jól ismerjük népmeséinkből ezeket a varázseszközöket, például a ledobott tojást, amiből hatalmas óceán keletkezik. Ezen a napon vetették el egy kis edénybe a lucabúzát is, ami karácsonyra már zöldellt. Sok helyen ma a katolikus templomok oltárára kerül, korábban a karácsonyfa alá vagy a karácsonyi asztalra helyezték. Közepébe szentelt gyertyát tesznek, a csigavonalban kikelt búzát pedig kék színű szalaggal kötik össze ott, ahol még éltetik e hagyományt.

Kevesen tudják azonban, hogy ez a szokás eredetileg „pogány” termékenységvarázslás volt, a mágia célja a kinti vetés növekedését volt hivatott serkenteni. Hagyománya a meghaló és feltámadó természet képzetéhez, a legősibb földművelő kultúrákig vezethető vissza, ahol azt Adonisz-kertnek nevezték. „Mag, mag, búzamag, benne aluszik a Nap” – szól a mondóka. A búza a Nap megidézője, a Nap pedig Jézusé, így lett a lucabúza csíráztatása keresztény hagyománnyá…

A négyhetessé zsugorodott advent első vasárnapján készül a közismert adventi koszorú, aminek hagyománya új keletű, története mindössze a 19. század második felére nyúlik vissza. Maga a kör-keresztforma azonban az emberiséggel egyidős őskép. Ez valósul meg abban a még ma is élő mozdulatban, amelyben a kenyérre – megszegése előtt – egy kis, egyenlőszárú

keresztet rajzolunk. A karácsonyfa állításának szokása is német területről, protestáns környezetből indult, s hazánkban csak a 19. század első felében jelent meg. Az örökzöld termőág, életfa ugyanakkor szintén ősi szimbólum. Sokakat meglep, hogy Jézus születésének napját nem december 24-én, hanem csak 25-én ünnepelték a régiségben. December 24-e valójában a 25-ei ünnepnap vigíliája, azaz előestéje volt (a latin vigilia szó jelentése ’virrasztás’). Ez szigorú böjtben telt, minthogy Ádám és Éva neve napja volt, ami az év legsötétebb napjaként is a bűnbeesésre emlékeztetett.

Az első adatok Jézus születésének ünnepére csak a 4. századból ismertek, időpontjának megválasztását pedig prózai – a kereszténység 380-as államvallássá tétele után egyszerű politikai – okok indokolták: a római naptár szerint ezen a napon volt a kereszténység vetélytársának, a legyőzhetetlen Napistennek (Sol invictus) a születésnapja. Ennek ünnepe a téli napfordulóval volt kapcsolatban; innentől kezdve ismét hosszabbodnak a nappalok, és rövidülnek az éjszakák. December 24-én kezdődött a kántálás és az ostyahordás szép szokása, utóbbi hagyomány a Felvidéken még ma is él. Az ostyát a kántor sütötte, és a gyerekek hordták szét a faluban. Az ostya Jézust idézte, azt a szoba közepén a mestergerendára, a karácsonyi asztal fölé helyezték a karácsonyi termőághoz hasonlóan. Volt, ahol még petrezselymet is sütöttek bele, és azt az állatoknak adták.

A karácsonyi asztalt – ami különleges, mágikus erővel bírt – csak az esti mise után terítették meg. Rendszerint három terítőt használtak erre a célra, amiknek elhelyezése meghatározott rítus szerint történt. Ezeket az asszonyok és lányok az advent várakozó időszakában szőtték és hímezték, rendezve ezzel saját benső életüket is. A főabroszt a Galgamentén „Mária lelke méhének” nevezték utalva annak hófehér tisztaságára. Kitüntetett szerepét jelzi, hogy egy évben csak egyszer, karácsonykor terítettek vele. Mágikus erőt tulajdonítottak a karácsonyi abrosznak is: tavasszal ebből vetettek, vele takaróztak, hogy ne legyenek betegek, elzárva tartották, hogy a házban tartsák a szerencsét. A karácsonyi asztal alá szalmát tettek, ide várták karácsony éjszakáján a kis Jézust, az angyalokat, a család elhunyt, haza látogató halottait. A szalmát aztán az állatok alá helyezték, vagy a gyümölcsfákra kötözték termékenységvarázslásként. Ugyanitt helyt kapott még az ekevas és más mezőgazdasági eszköz, így biztosítva a jövő évi áldást, a bő termést.

Az asztalon ott kellett lennie – s még ma is sok családban ott van – a kerekségével az ember egészségét, testi-lelki-szellemi egységét jelképező almának. Ezt az összetartozás jeleként annyi részre vágják karácsony éjszakáján, ahányan a családban vannak. Aki abból eszik, bárhol is legyen a világban, mindig tudni fogja, hogy merre kell hazamennie. A kút vize a néphiedelem szerint ilyenkor borrá vagy aranyossá változott, a víz, a benne megmerített alma pedig csodatévővé vált. A karácsonyi asztalon ott volt a dió, amiben a régiek tanítása szerint két angyalka lakik. Ha megtörjük, valóban ott vannak! Mind az almát, mind a diót haláljóslásra is használták, a belül férges vagy romlott, avas termés rossz jelnek számított. A fokhagyma minden bajtól távol tartott, nemcsak mint medicina, de mint hathatós boszorkányűző szer is. Az „Orrod attól, fokhagymás!” szólásunk is megőrizte ezt a ma még eleven hiedelmet, aminek jelentése: ’abból nem eszel’. Ez valószínűleg mondókából rövidült, ami pedig rontásból alakult.

Eredeti értelme ez lehetett: vedd el attól az orrod, kezed boszorka, mert az fokhagymás, az neked árt. A fokhagymagerezdeket mézbe mártva fogyasztották, áldoztak. Nem hiányozhatott a mákos és diós tészta sem az asztalról, a magyarországi németektől, sváboktól átvett szóval a bejgli. A mák sokaságával önmagában is a gazdagságra, gyermekáldásra utalt, s biztosította mindezt elfogyasztójának, akár csak a lencse és a bab. A halászlé, a sült hal ma minden magyar család elengedhetetlen karácsonyi étele. Péter halászként lett meghívva az apostolságra, és mestere őt az emberek halászává tette. A hal Krisztus-szimbólum. Görög neve, az ikhthüsz, a „Iészusz Khrisztosz Theu Hüiosz Szótér”, azaz a „Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó” akrosztichonja, a szó a hitvallás

kezdőbetűiből épül fel. A karácsonyi asztalt egy ideig nem volt szokás leszedni, az ott található maradékkal a látogató természetfeletti lények táplálása történt. Másutt az elhunyt hozzátartozók terítéket kaptak, és a bőségéből az állatok is részesültek. Ezekben a napokban a néphit szerint még az a csoda is megtörtént, hogy az állatok emberi hangon beszéltek gazdájukhoz. Vagy hogy a karácsonyi szalmával etetett ló táltossá változott.

A régi ember és az állat közvetlen, személyes kapcsolatát más, hétköznapi példákból is megismerhetjük. Siófok déli városrészében, az egykori Kiliti faluban – ahol Jankó János 20. század eleji etnográfus a Balaton melléki lakosság néprajzának gyűjtését elkezdte – magam például még gyermekkoromban hallottam arról a szokásról, hogy a halott Szent Mihály lován történő elhelyezésekor az állatokat kiengedték. Azért tették ezt, hogy a sok helyen „életnek” nevezett kertből kikísérjék gazdájukat a kapuig. Itt ő elhagyta az ősök lakhelyét, a kapubálványt, innen ered a „Faképnél hagy” szólásunk. Régen a parasztember személyesen ismerte valamennyi állatát, azoknak mind külön nevet adott. Karácsony éjszakáján a családfő az Őrségben a következőket mondta az oltárrá varázsolt asztalnál: „Begyütt Jézus a házamba, házam közepén megálla.” Ez azt fejezte ki, hogy az emberek az év legsötétebb időszakában, karácsony éjszakájára rendezték a lelküket. A megbocsátásnak, a szeretet születésének volt ez az ideje, ami a legnagyobb karácsonyi ajándék volt mindenki számára. Nem emlékünnepet ültek, hiszen Jézus, a szeretet mindennap velük volt, számukra mindenhol megmutatta önmagát.

A karácsony utáni első vasárnap a katolikus egyházban a Szent Család ünnepe, aminek bevezetése XIII. Leó pápa (1878–1903) nevéhez kötődik. A karácsonyi ünnepkör január 6- ával, vízkereszt napjával ért véget, s adta át helyét az alakoskodó nagyfarsangnak egészen a húsvét előtti negyvennapos böjt kezdetéig, húshagyókeddig.