Emlékidéző a hetvenegy éve érettségizett Boross Péterrel

Talán nem is tudják, kik, s mit pakoltak élet-tarisznyájukba, milyen értékek mentén lettek „emberré gyúrva” – ahogy Boross Péter egykori miniszterelnök fogalmazott a Táncsics-gimnáziumban, ahova a Somssich-Táncsics Baráti Kör meghívására érkezett, és múltidézésre invitálta a népes közönséget. Fiatalokat és régebb óta fiatalokat. Bár bottal sétált be az aulába, a segédeszközt ülőhelyén hagyta, amikor mikrofonhoz szólították. Szemében a régi pajkos tűz égett, amikor gimnáziumi éveiről, osztálytársairól, tanárairól mesélt. Az egykori nagybajomi somssichos diák – aki augusztus végén betölti a kilencvenet –, kordában tartotta az emlékeit. Nem a rázúduló élményektől félt, hanem attól, hogy elkalandozik, s talán még unnák is mondandóját.

A hallgatóság azonban nem unta, hiszen Boross Péter élvezettel beszélt diákéveiről; megjegyezve azt is: 1990 után nagy nyomásnak tették ki a tekintetben, hogy az iskola visszakapja eredeti nevét. Bár nem járt eredménnyel, ám azt reméli, egyszer még valósággá válhat.

– A mostani érettségizni készülők izgalmát hetvenegy évvel a saját érettségimhez képest is átélem – mondta Boross Péter, akinek egykori osztályából már csak néhányan élnek. – Különös időszakban koptattuk az iskolapadokat; a 45-ös felszabadulás utáni, „éledező” korban tanultunk, s akkortájt Kaposvár kisvárosnak számított a maga harmincezres lakosságával. Mindenki ismert mindenkit, és az volt a szokás, hogy aki itt vagy Csurgón végzett, az Pécsre, Sopronba, Budapestre jelentkezett tovább, de nyolcvan százalékuk visszajött. A Somssich fiúgimnázium biztos helyet jelentett nekem – akkoriban a megyeszékhelyen a leánygimnázium – ma Munkácsy –, a kereskedelmi és a polgári iskola jelentette a középfokú oktatás intézményhálózatát. Hálával és elérzékenyülve gondolok egykori tanáraimra, köztünk Kling Ádámra, és mindazokra, akik tudást, tartást közvetítettek számunkra.

A hajdani belügyminiszter, majd Antall József halálát követően rövid ideig miniszterelnök, aki diáktársaival együtt Márait is kedvelte, de Móra Ferenc és Herczeg Ferenc is rendkívül népszerű volt körükben, Boross Péter azt is felfedte: 1946-ban a rendőrség lecsapott a 7. osztályra és tizenhat fiút vittek be közülük kihallgatásra azzal az indokkal, hogy tanáruk tiltott könyveket is megismertet velük.

– Szabó Dezső valóban tiltólistán volt akkoriban, de Vajda tanár úr mérhetetlenül büszkén beszélt nekünk az író köteteinek nyelvezetéről – emlékezett Boross Péter. – A szomszédos Szent Imre-templomba – amely a fiatalok templomaként épült –, Weisz atyához jártunk lelkigyakorlatra, misére, a májusi litániára. Örömmel indultunk, hiszen a leánygimnázium tanulóival is találkozhattunk ilyenkor. Egyszer mellém lépett Vajda tanár úr, és kérte, kövessem. Érzékelte ugyanis, hogy Szabó Dezső írásművészete engem is megfogott, de azt tanácsolta, hogy most inkább ne érdeklődjek e szerző iránt. Ez akkortájt volt, amikor a baloldali blokk 1946 márciusában gyűlést tartott. Apáinkat is figyelmeztették, ne engedjék el a gyereküket a rendezvényre, ahova Rákosit, Szakasitsot és Veres Pétert várták. Mi pedig – mivel akkoriban sokkal erősebb volt az apai parancsszó, mint ma –, természetesen otthon maradtunk.

Takáts Gyula, a későbbi Kossuth-díjas író, költő, műfordító volt az osztályfőnökük. Harmincas, stramm férfiként állt a katedrán, s mivel megtudták tanítványai, hogy átlagon felüli a gyengébb nem iránti érdeklődése, nyomban kedveltté vált a fiúk között. A népi íróknak az a fele, amelyik nem volt nyilas, az rendszeresen tartott előadásokat a gimnáziumban. Az osztály egyébként egy irodalmárt is adott az országnak; a „mérei” dombok szülötte, Fodor Andor is velük érettségizett, aki Fodor András néven lett ismert író, költő, műfordító, szerkesztő, s akinek Kossuth-díjában, csakúgy, mint Takáts Gyuláéban – ahogy az egykori osztálytárs elárulta –, neki is jutott némi szerep...

– Ötvenheten érettségiztünk, de tizenhárman elestek közülünk – aradi tizenhármaknak neveztük el őket –, és ez minden találkozónkon téma volt – mondta Boross Péter. – Kezdetben négyévente gyűltünk össze, aztán ahogy hullani kezdett a sokaság, áttértünk az évenkénti találkozókra; a hetvenediket még meg tudtuk rendezni Budapesten. Egy-egy összejövetel életépítés is volt. Ez a káprázatos, a gimnáziumi éveken alapuló kapcsolatvilág egzisztenciákat erősített. Azt kívánom a mostani diákoknak, hogy ők is legyenek kíváncsiak mindig a másikra, és – ahogy mi is tettük –, ők is segítsenek a rászorulókon. Találkozóinkon régmúltról, jelenről, karrierépítésről, családi szálakról mindig remek történetek hangzottak el, melyeket olykor hangos röhögés, olykor visszafogott nevetgélés kísért ugyan, de minden egyéni sorsra figyeltünk. 1990 után magam is sokat segíthettem azoknak az osztálytársaimnak, akik szociális vagy egészségügyi ügyekben megkerestek, és ezt kötelességemnek tartottam volna akkor is, ha másként alakul az életem.

Emberré gyúrtak bennünket…

Boross Péter, a jelentős vendéglátós és politikus múlttal háta mögött arra is utalt egykori iskolájában, hogy tanáraiktól kemény mondatokat, kemény „kezelést” kaptak, de mindez örökké író tintaként beleivódott életükbe. Azt mondta, a barátságot így is lehet éltetni és ápolni. A mai kor érettségizőinek azt kívánta, hogy később, ha visszagondolnak tanulmányaikra, s már emlékké lesznek a középiskolás esztendők, soha ne feledjék el diáktársaikat, értékeljék tanáraik erőfeszítését, szeretetét. Azt, hogy foglalkoztak velük és emberré gyúrták őket.