Minden túlórát megér, amikor sikerül a beteget visszahoznia 

– Mintha meglepte volna, hogy ön is rákerült...

– Kórházigazgatók, főorvosok, professzorok..., nem is értem, hogyan kerültem ebbe a körbe – mondta szerényen Szabados Péter, akinek huszonhárom éves orvosi munkáját a Batthyány-Strattmann László-díjjal ismerték el.

– Mindig orvosnak készült?

– Nem orvosnak, mentősnek! Valahogy megrekedtem a gyermekkori énem szintjén, és mentőorvos lettem. Ezt hívják korai zárásnak. Édesanyám ápolónőként dolgozott, és a szakma alapjaira megtanított. Ráadásul egy ismerőstől kaptam egy tankönyvet is, amiben fotók és praktikus ismeretek voltak a mentőkről. Hetedikesként pedig egy ma már nem létező könyvesbolt kirakatában leltem egy oxyológia tankönyvet, ami azóta is rejtély, hogyan került oda, hiszen annyira szakmai. Megvettem, elolvastam, bár a felét is alig értettem.

– Egyenes út vezetett az orvosira?

– Általános iskolában elsősegélynyújtó szakkörbe jártam, mert tudtam, hogy a szakkörrel a mentőállomáson is megfordulunk majd, a gimnáziumban pedig biológia-fizika tagozaton tanultam. Elsőre aztán mégsem sikerült a felvételim.

– Ez kedvét szegte, vagy inkább új lendületet adott?

– Eszembe sem jutott feladni, viszont volt egy évem a következő felvételiig. Dolgozni kezdtem: a kórházban a gyerekosztályon voltam beteghordozó, ahol egészen jól belejöttem a pelenkaosztásba is. Ám nem sokáig, mert hamarosan műtőssegéddé „léptettek elő”, így urológiai-, sebészeti-, és plasztikai műtéteket kísérhettem érdeklődő figyelemmel. Érdekes volt, de továbbra is mentős akartam lenni. Az álmom hamarosan elérhetőnek látszott, mert következő évben felvettek az orvosira. 1996-ban végeztem...

– Milyen volt az első napja a mentőknél?

– Már az egyetem alatt, nyaranta mentőápolóként dolgoztam. Először nem volt semmi izgalom: egy beteget vittünk katétercserére. Határozottan emlékszem az első vonulásunkra, amikor a mentőorvos azt mondta nekem: „lehet, hogy nem lesz ma vér, de előfordulhat, hogy a baleseti sebész és a halottkém is én leszek egy személyben...” Ez 1991-ben volt, akkor még bumfordi, lengyel Nysa mentőautóval vonultunk. Az egyetem hatodik évében már mentőtisztként dolgozhattam. Orvosként először egy kisfiút kellett ellátnom, aki üvegcseréppel elvágta a kezét.

– A huszonhárom év alatt akadhattak érdekes, furcsa esetei is.

– Egyszer a sürgősségire behoztak egy fiatalembert, gipsszel a lábán. Verte a víz, szorított az oldala, nem kapott levegőt. A tünetek alapján először arra gondoltam, hogy talán a gipszen belül mélyvénás trombózisa lehet, vagy tüdőembóliája, ám hamar fényt derítettünk az igazságra: vesegörcse volt, amely a sok egy lábon ugrálás kapcsán alakult ki nála. Egyébként azokat az eseteket szeretem, amikor valamit ki kell venni, mint legutóbb egy molylepkét valaki füléből... ez orvosnak és betegnek egyaránt sikerélményt jelent, minimális beavatkozással.

– Gyakran számolnak be a híradások halálos balesetekről, amelyeket a mentők testközelből ismernek. Hogyan sikerül feldolgozni ezeket az eseteket?

– A mentőállomáson van pszichológus, ám a kollégákkal történő szakmai beszélgetés nekem még többet jelent. Nagyon érdekes jelenségnek tartom, amikor semmi előjele nincs, de a beteg azt mondja: „most meghalok”, és tényleg megtörténik. Akiket sikerült visszahoznunk, utána megkérdeztük, hogy milyen volt odaát. Azt mondták, csak egy jót aludtak, nem volt fény, nem volt alagút... Sokat közülük a mai napig látok: jönnek szembe velem az utcán, és ez nagyon jó érzés. A évek során öt babát is világra segítettem, és ez is kárpótol a sok szörnyűségért.

– Ma épp Szigetvárról érkezett a sürgősségi ügyeletből. Hamarosan kezdődik a kaposvári mentőállomáson a munka. A család hogyan alkalmazkodik ehhez a munkabeosztáshoz?

– Tudják, hogy a „túlmunkára” szükség van az egészségügyben, és megszokták tőlem, hogy nekem ez lelkiismereti kérdés. Egyszer 84 órát ügyeltem egyhuzamban... Az azonban tényleg csupán egyszeri, extrém helyzet volt. Ugyanakkor minden szabadidőmet a családommal töltöm, nincs is hobbim, csak rájuk koncentrálok! A feleségemet is a munkámnak köszönhetem, a kaposvári sürgősségi osztályon találkoztunk egykor.

Három sürgősségi osztály alapításának volt részese

Szabados Péter Kaposváron kívül Dombóváron és Szigetváron is hadra fogható, ha ügyelni kell a mentőknél, vagy a helyi sürgősségi osztályon. A somogyi megyeszékhelyen, az orvosi ügyeletben is találkozhatunk vele, ha helyettesítenie kell valakit.

– Három sürgősségi osztály alapításánál is jelen voltam: Siófokon, Szigetváron, és Kaposváron is. A pécsi speciális gyermekmentő kocsi indításakor is ott lehettem – mesélte meghatározó élményeit a mentőorvos, aki az életmentést nem írja saját dicsőségtáblájára.

– Nem én mentem meg a betegek életét! Bell feltalálta a telefont, Puskás Tivadar a telefonközpontot, feltalálták az autót, és sorolhatnám, mennyi együttes tényező segíti a munkánkat. Minden esethez három kollégával szállunk ki. Nekem csak 1-2 százalék marad a mentésből – véli Szabados Péter, aki azt vallja, minden esetet úgy kell ellátni, mintha a saját szüleihez vonulna a mentőorvos.