Újra megelevenedik a Kaposvár-jelenség

– Kaposvár jelenség címmel egy olyan beszélgetős, visszaemlékezős sorozatot szeretnénk készíteni, mikor is meghívjuk a városba azokat a jeles színművészeket, rendezőket, akik részei voltak a Csiky Gergely Színház egykori életének. Nem könnyű dolog ez, hiszen mindannyian nagyon sikeres életpályát jártak be, ami együtt jár azzal, hogy roppant elfoglaltak is, így mindannyiukat egyszerre meghívni és közösen emlékezni szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt – kezdte a beszélgetést Varga István, az est és a sorozat házigazdája. – Szeretnénk, ha a visszaemlékezés nosztalgiamentes volna. Nem azt akarjuk elsősorban, hogy összehasonlítsunk, inkább csak azt kell elfogadnunk, hogy régen más volt. Erről a másról szeretnénk beszélgetni a meghívottakkal – folytatta az est házigazdája.

Utoljára Molnár Piroska és Koltai Róbert a Nagymama című darabban játszott együtt Kaposváron a Csiky Gergely Színházban. Az is egyfajta visszatérésnek fogható fel.

– Nagyon megtisztelő volt a felkérés Schwajda György akkori igazgató részéről – kezdte a visszaemlékezést Molnár Piroska. – Szerette volna ő is, ha az egykor itt játszott színészek újra egy darabban összetalálkoznak, együtt játszanak. Az volt az első ilyen felkérés, tudtommal azóta negyedszer, vagy ötödször ismétli a televízió, úgyhogy valószínűleg nagy siker a darab azóta is. – Kellemes volt akkor idejönni, és szívesen emlékszünk vissza az előadásra. Jó volt régi kollégákkal találkozni.

– Nem csak nekünk volt az a darab nagy visszatérés, hanem például Spindler Bélának is, aki szintén a darabban játszott – vette át a szót Koltai Róbert. – Mind a hárman nagyon nagy szeretettel emlékszünk vissza arra az alkalomra. Jó ötlet volt a darabot megrendezni Schwajda Györgynek, nagy kár, hogy korai halála nem engedte a többi tervét befejezni.

– Abban az időben, mikor a darab miatt visszatértünk Kaposvárra, sok fiatallal is együtt dolgoztunk – gondolt vissza azokra az időkre Molnár Piroska. – Nekem valamiért kényelmetlen lett volna felvennem azért a szerepért a gázsit, ezért azt gondoltam, hogy amit fizetnének a szerepért, az előadásokért, abból csinálok egy alapítványt a kaposvári fiatal színészek javára. Elneveztem Nagymama díjnak, amit azóta minden évben kiosztottam arra érdemesnek talált színészeknek. Lassan aztán elfogytak a fiatalok, és akkor a régiek kapták a díjat. Mivel aztán nem csatlakozott az alapítványhoz senki, így a rendelkezésre álló pénz is elfogyott, és tavaly tudtam utoljára a két díjat kiosztani.

Régen sem kizárólag műértők és értelmiségiek jártak színházba, mégis folyamatosan növelni tudták a színvonalat szinte darabról darabra. – Ez egy közös gondolkodás eredménye volt, ráadásul nagyon okosan csinálták az akkori színházvezetők – folytatta Molnár Piroska. – A gyerekekkel is igyekeztek megismertetni a színházi világot, vagyis tulajdonképpen egész kis kortól kezdve igyekeztek ránevelni generációkat a színházi élmények befogadásának képességére. Azok a gyerekek, akik az első előadásokat látták, egyszer csak gimnazisták lettek, s közben megszerették azt. Ez szerintem egy tudatos nézőkinevelés volt.

– Ez abban az időben volt, amikor az egész országban az iparitanuló bérlettel ijesztgették az ország színházait – vette át a szót Koltai Róbert. – Nálunk hosszú évek után olyan is előfordult, hogy odajött hozzám az utcán egy hosszú hajú ipari tanuló srác és azt mondta: „Te, jó a színházatok, ja meg te is!” Rájöttek, hogy jobb balhé van a színházban, mint ha ők maguk csinálják azt.

Hosszú időt töltöttek Kaposváron, naggyá tették az itteni színjátszást és a színházat. Milyen volt a kaposvári emberekkel együtt élni? – Gyakorlatilag nem voltunk az emberekkel – nevetett fel Molnár Piroska – Reggel kilenckor bementünk a színházba próbáltunk, majd előadás. Kevés időnk volt a városban sétálgatni. – Azért én éjjelente az utcán gyakran találkoztam emberekkel! – sietett a cáfolattal Koltai Róbert. – Éjjel fél kettőkor rendszeresen Billel, Kaposvár egyik jeles alakjával, aki minden este megküzdött a maga démonjaival, és rendszerint alul maradt…

– Ha akkor nem is mindig volt időnk a nézőkkel találkozni, azért az élet mindig rendez furcsa helyzeteket – szól ismét Molnár Piroska. – Pár évvel ezelőtt volt szerencsém Krétán eltölteni pár kellemes napot. Örültem is, hogy na itt aztán engem senki nem ismer, így rögtön fürdőruhát vettem, és leültem a szálloda medencéjének partjára. Pár férfi nagyon nézegetett, gondoltam is „Ugyan mit nézegethetnek ők egy öregasszonyon?”. Nem sokkal később odajöttek és azt mondták: „Tudja, hányszor láttuk magát katona korunkban Kaposváron a színházban?” Nem is mertem már másnap lemenni fürdeni – tréfálkozott Molnár Piroska.

– Egy nagyon okos műsorterv kellett ahhoz Molnár Piroska szerint, hogy a társadalom minden rétegéből kerüljenek ki nézőink. És ahhoz is, hogy ne csak egyszer jöjjenek színházba, hanem rendszeresen. Mi a nívóért nagyon becsületesen és keményen megdolgoztunk minden előadáson. Tudtuk, ez egy olyan szolgálat, aminek ezer százalékig eleget kell tenni. – Az hogy az akkori színház milyenné vált, az hosszú évek kemény munkája – magyarázta Koltai Róbert. – Itthon és külföldön is felfigyeltek arra a munkára, amit itt végeztünk. A Marat halála című darabbal megnyertük a legnagyobb európai színházi fesztivál nagydíját. Érdekesség, hogy azok az emberek, akik az egykori nagy színházat csinálták, most mintha ellenzékben lennének. Nem is tudom milyenben, csak ezt érzem – gondolkodik el Koltai Róbert.

– A régi időkben sem volt szó polgárpukkasztásról. Egyszerűen nem az volt a tét. Inkább valamiféle kimondható igazságot képviseltünk. Akkoriban a pártvezetőségből „Móra pajtás” – akit azért neveztünk el így, mert minden társulati ülésen részletesen beszámolt arról, mint egy kisiskolás, hogy látta az előadásokat – de a többiek is mellettünk voltak. Nem ellenségnek tekintettek minket, hanem inkább javítani akartak a dolgokon. Büszkék voltak arra, hogy itt született valami különleges.

Varga István arról is szólt, hogy nagyon jó érzés volt újra elolvasni azoknak a sajnos már nem élő kollégáknak a kritikáit, mellyel ők maguk is hozzájárultak a Kaposvár jelenséghez. Az akkori újságírók érezték, hogy itt valami különleges történik, és ezt jól leképezték a lap hasábjain. – Ehhez elengedhetetlenül kellett a város szellemisége is – csatlakozott a gondolatmenethez Molnár Piroska.

– Valóban, az nagyon érdekes, hogy a legtöbb mai kritikus, írjon bármilyen bikkfanyelven is, nem ad hozzá semmit ahhoz, amit színházművészetnek hívunk – merengett el Koltai Róbert. – A jó színház mindig létrehozza a jó kritikusokat. Így lehetséges az, hogy Leskó például az ország legjobb kritikusa volt, mert egy ilyen színházon nevelődött, mint amilyen a Csiky volt a mi időnkben. Most talán a szombathelyi Ölbei Líviát emelném ki, ő szintén egy színházi világban nevelkedett kritikus, annak minden pozitív hozadékával együtt. De az átlagnál nagyobb arányban nevelődtek ki innen igazán jó színészek is. Persze máshol is, de az arányokról beszélek. Zsámbéki, Babarczy, Asher, Szőke olyan rendezők voltak itt, akik képesek voltak ezt elérni – folytatta Koltai Róbert.

Mennyire maradt meg a figyelem a város, a színház iránt?

– Én minden nap játszom budapesti színházakban, nem tudom nyomon követni, mi történik mostanában Kaposváron – gondolkodik el egy pillanatra Molnár Piroska. – Ha híre menne valaminek, akkor biztos felfigyelnék rá, de eddig nem volt ilyen.

– Ezt a közel harminc évet nem lehet és nem is akarom elfelejteni, amit itt töltöttem – vette át végezetül a szót Koltai Róbert. – Akik velem együtt dolgoztak annak idején, és még mindig itt vannak, azokra még mindig tisztelettel és szeretettel gondolok.