Vegyészmérnöknek készült, de a színház kémiája jobban hatott rá

– Műszaki egyetem, vegyészmérnöki kara, és színház. Nem tűnnek egymás rokonainak...

– Pedig nagy érdeme van a műszaki egyetemnek abban, hogy egy színdarabra úgy tekintek, mint szerkezeti egységre. Előnynek érzem, hogy tanultam matematikát, ami nem csak akkor van jelen a hétköznapokban, amikor a boltban fizetek. A színházban is segít átlátni a dolgokat. A-ból B-be ezer út vezethet: fontos, hogy a végeredmény legyen ugyanaz. Sok út van, ezért fontos, hogy partnerként kezeljem a színészt, aki mondhat egy másik utat, mint amit én elképzeltem, de az ugyanoda vezet.

– Maradjunk az utaknál... Milyen út vezette a Csikybe?

– A gyökerek a gimnázium harmadik osztályába vezetnek. A lányok összeraktak egy műsort, amelyben én az osztályfőnökünket alakítottam. Szinte semmit nem csináltam, mégis nagy sikerem volt a karikatúrával. Egyszerűen csak használtam a gesztusrendszerét, olyanná váltam, mint ő. Akkor még eszembe sem jutott ilyesmi, hogy színház. Ezt követően egy ottani magyartanár, az író Körmendi Lajos, összerakott egy csapatot a diák-színjátszó fesztiválra. Továbbjutottunk az országosra, még a Tv-ben is szerepeltünk. Majd jött A helység kalapácsa, ami egy háromszereplős darab volt. Én játszottam az összes karaktert egy személyben. Aztán felvettek a Műszaki Egyetemre. Közben azért jártam színházba, a Radnótiba és a Katonába. Ez utóbbi „törzshellyé” vált.

– Felvételizett a Színművészetire...

– Az első próbálkozásra nem, de a következő évben felvettek. Egy rostavizsgán azonban kiestem. Akkor Babarczy László Kaposvárra hívott. Ennek jövőre lesz 25 éve. Úgy gondolta, rendezőt „farag” belőlem. Itt volt szerencsém a „nagyoktól” tanulni segédrendezőként.

– Mi volt az első önálló rendezése?

– 2000-ben a Lúdas Matyit rendezhettem. Ötvenöt előadást ért meg, ami a mai viszonylatok között nagyon sok. Szerette a közönség. Az eredeti Fazekas Mihály szövegből én írtam a színpadi változatot, valamint a dalszövegeket, amelyekre Némedi Árpád szerzett zenét. Babarczy László egy kicsit pihentette a fiókjában, miután oda adtuk neki, végül mégiscsak megrendezhettem. Az utolsó előadásokban játszottam is Lúdas Matyit, a főszereplő betegsége miatt.

– Napjainkban a gyerekek nagyon „kész” meséket kapnak a képernyőn. A színház fel tudja venni a harcot a gyereknézőkért a rajzfilmstúdiókkal?

– A színház más, mint a film. Itt más eszközökkel kell létrehozni a csodát. Ez igazi kihívás. Más a hatás, más a vizualitása, és más, mert kézzel fogható. A mai napig erős a színház, ami a kézzelfoghatóságának és a fantázia használatnak köszönhető.

– Sok, gyerekeknek szóló irodalmat visz színpadra. Miként kezeli a gyermekközönséget?

– A Holnemvoltfa című előadást magamtól írtam. Együtt építettük a csapattal. Szeretetben jött létre. Igyekeztem, hogy a gyerekek magát a történetet is megértsék, de arra is törekedtem, hogy a nagyobbak a mélységes rétegekbe is bele lássanak. Fontos, hogy feljebb tegyük nekik a lécet, őket emeljük fel magunkhoz, és ne mi hajoljunk le a szintjükre.

– Most is mesét rendez. A Hókirálynő Andersen azon ritka meséi közé tartozik, amelyeknek nem nyomasztó a vége...

– Andersennek nem volt könnyű élete, érthető, hogy ez meséiben is megjelenik. Mindannyiunknak lehet egy „hókirálynő” az életében. Nagy valószínűséggel neki is volt. Míg a valóságban nem sikerült a feloldás, mai szóval élve: terápiás jelleggel megírta a mesében.

– Nem először nyúl a történethez...

– Tizenkét évvel ezelőtt már rendeztem. Annak ellenére, hogy készült belőle színpadi változat, én beleírtam a saját elképzelésem alapján. Akkor egy nagyon jó „szeretem csapattal” dolgozhattam. Többen a mostani változatban is játszanak majd, de tudatosan más szerepeket kaptak, mint korábban. Érdekesség, hogy saját lányom is játszik benne. Sokat gondolkodtam rajta, hogy Andersen történetéből újat készítsünk, vagy inkább egy régi, klasszikus mesét kapjon a közönség. Ez utóbbi mellett döntöttem. Nagy munka, mert nem egyszerű megteremteni a csodát olyan helyszínen, ami nem kifejezetten színházi felszereltségű: nincs zsinórpadlás, vagy süllyesztő.

– Az írás kezdettől fogva kíséri az útján?

– Az elindulás klasszikus módon történt: kamaszként átbukdácsoltam azon a bizonyos rózsabokron, ami a versírás. Akkor ott tartottam... Ez a dolog elkopott, el is felejtettem. Mostanság időszakosan tör elő belőlem. Egyszer csak elkap az érzés, leülök, és írok az önismétlődésig. Akkor abbahagyom. Egyik kedvenc rendezésem Bagossy László Sötétben látó tündére, amit akkor írt, amikor a lánya is küzdött a sötéttel. Ez adta azt a fajta személyességet, amit szeretek. Törekszem a szöveghűségre, és az író stílusára, ha az eredeti szövegen változtatni szeretnék. Ugyanígy érzek, ha egy előadásról külső szemlélőként kell véleményt alkotnom. Nem azt nézem, hogy magam miként rendeztem volna meg, hanem a megteremtett egységességet keresem, mert a rendezőnek tudnia kell az arányokat... mint egy kémikusnak.

– A tapsot előadás végén a színészek kapják. Ez elegendő a rendezőnek?

– Nem mondom, hogy nem vágyom elismerésre, de amikor szemtől-szembe kapom, nem tudok vele mit kezdeni..

Szerencsét próbált, de nem lett milliomos

Váradi Szabolcs a közelmúltban másik szerepben mutatkozott be. Játszott. Ám ez esetben nem a színpadon, hanem a televízió képernyőjén láthattuk szerencsét próbálni, egy kvízműsorban.

– Nem éreztem különbséget, hogy otthon a fotelban oldok meg feladványokat, vagy abban a bizonyos székben. Nem esett nehezemre beleülni, játszottam már korábban, akkor volt szerencsém nagyobbat nyerni, de ez most nem sikerült. A felvétel napján a szokottnál korábban keltem, és mire rám került a sor, elfáradtam. Ez az egyik oka, hogy nem lettem milliomos, a másik pedig egyszerűen az, hogy nem tudtam a választ amit talán végig gondolhattam volna, ha nem vagyok fáradt...