Kultúra

2009.09.19. 08:15

A neve még ma is fogalom, pedig 15 éve eltűnt a képernyőről

A riportjait a mai napig nem múlta felül senki – mondta róla Juszt László. – Neve még ma is fogalom, pedig már több mint másfél évtizede nem tévézik.

Vas András

– Emlékszik Zsófikára?
– Az unokámra?! – lepődött meg Vajek Jutka.
 
– Hideg!
– Jaaa, az ólba száműzött, penészes kenyéren élő öregasszonyra, gondol? Persze, az anyag után egy otthonba került.
 
– És ha azt mondom: műjégpálya?
– Az első tévés anyagom. Schóber Róbert operatőrrel készítettem 1963-ban.

– Izgult?
– Majd frászt kaptam... Amikor Robi bement forgatni a jég közepére, megrohanták a gyerekek. Engem pedig majdnem elsodortak közben, semmit sem tudtam megcsinálni az előzetesen eltervezettek közül.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] A neve még ma is fogalom
[/caption]
– Mégis riport lett belőle.
– Ha nehezen is, de összejött, a vágószobában sokat segítettek.

– Látom, a premierjei emlékezetesre sikerültek...
– Most biztos az első közös forgatásra gondol a férjemmel, Burza Árpád operatőrrel.

– Aki a Ház, azaz az MTV épülete előtt várt önre, hiába.
– Előző nap azt mondták, legyek a ház előtt. Ott is voltam. A zuglói otthonom előtt.
 
– Meglehetős félreértés.
– Kezdő voltam. Vártam türelmesen, aztán rosszat sejtve berohantam a székházhoz. Ott persze közölték, már elment a stáb.

– Ciki.
– Hívtam a lóversenypályát, ott kellett volna egy anyagot készítenünk valami postagalamb-röptetésről. Kértem a telefonhoz az operatőrt. Persze visszaüzent, hogy forgat.
 
– Képzelem, miket gondolhatott közben a riporteréről!
– Ő is rendes volt. Dúlva-fúlva visszajött, és átadta a jegyzeteit.
 
– Azt hiszem, ekkor senki sem hitte, hogy elválaszthatatlanok lesznek életben, munkában.
– El sem tudja képzelni, hányszor próbáltak minket szétválasztani. Mármint szakmailag. De valahogy mindig sikerült együtt maradnunk.
 
– Ma az ilyesmi nehezen menne. Beosztják a csoportokat, aztán irány a terep.
– Az egész televíziózás átalakult. Amikor két éve, a tévé ötvenéves jubileumán visszahívtak a retróhíradóba, egy új világba csöppentem.
 
– Nagy bátorság volt belevágni!
– Nem is akartam! Amikor felkértek, kapásból elutasítottam. Aztán a férjem és a barátaim rábeszéltek.

– Megbánta?
– Életem legszebb tévés napját köszönhettem nekik! Persze minden furcsa volt, de nagyon rendes volt mindenki, sokat segítettek. Ettől persze még elképesztően izgultam, amikor élesre fordult a helyzet, óriási gombóc volt a torkomban. Aztán lement az adás, mindenki betódult, s óriási vastapsot kaptam.

– Igazi életműdíj.
– Akkor ilyesmi nem jutott eszembe, nagyon meghatódtam, sírva is fakadtam.

– És nem kapott újra kedvet a kamerához?
– Ez nem az a Híradó, amit én ismertem. Már a műfaj is más. Amúgy is jól érzem magam a mostani életemben. Sokkal tartozom a tévének, nagy ajándék volt az élettől.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] 15 éve eltűnt a képernyőről
[/caption]
– Megdolgozott érte. A Burza–Vajek-kettős legendás.
– A Híradó volt a mindenünk. S tudja, mi az érdekes? Amikor visszanézünk egy-egy anyagot, azt vesszük észre, ma is aktuálisak. Mintha alig változott volna valami azóta.

– Kevesebbet politizálhattak.
– Ha így nézzük, könnyebb volt. Ma sokfelé kell megfelelni, egy hírműsor olyan, mint a kötéltánc. És nincs nemszeretem munka. Nekünk sohasem kellett a meggyőződésünkkel ellentétes anyagot csinálnunk.

– Viszont volt olyan anyag, amit leforgattak, mégsem mehetett le időben.
– Pedig az az 1972-es iraki riport világszenzáció lett volna! Mi voltunk az egyetlen stáb, melyet dolgozni hagytak. Egy évvel korábban kint jártunk, s amikor lement itthon az anyag, az iraki diplomaták tiltakoztak, hogy túl lesújtó képet festettünk az országukról. Majd kaptunk egy kormánymeghívást. Névre szólót.

– Meglepő „bosszú”...
– Rengeteg stáb gyűlt össze Bagdadban, ám amikor az utcán lövések dördültek, s őrjöngeni kezdett a tömeg, csak Árpád és én mehettünk. Be a tömegbe, Árpád kiszállt, s el is tűnt. A kocsinkat megrohanták. Szőke voltam, amerikainak hittek.

– Rossz ómen...
– Akkor jelentették be az olajipar államosítását, s a felhergelt nép minden angolszászt gyűlölt.

– Félt?
– Inkább Árpád miatt. Miközben kimenekítettek, végigbőgtem az utat. Árpád ott várt a szállodában, ahol a külföldi stábok próbálták megvenni tőle az anyagot. Amikor hazajöttünk, megkaptuk érte a nívódíjat.

– Viszont a riport nem ment adásba hetekig.
– Csak akkor lehetett leadni, amikor a szovjeteknek is lett anyaguk. És persze mindenkinek a világon.

– Gondolom, sajnálták.
– Tudtuk, vannak korlátok.

Vajek Jutka

Napra pontosan hat évvel a német megszállás előtt született Budapesten, s negyed-századdal később – a tanítóképző elvégzése és leheletnyi Hernád utcai pedagóguskodás után – azzal kopogtatott be a Magyar Televízió ajtaján, hogy mindenáron a Szabadság téren szeretne dolgozni. Csak annyit mondtak neki: hozzon témát. Az Ifjúsági majd a Szórakoztató Műsorok Osztályán ismerte meg a televíziózás fortélyait, s miután belülről látta az MTV világát, úgy döntött, híradózni akar.

Későbbi férje, az operatőr Burza Árpád munkatársaként elsősorban ipari, kereskedelmi és kritikai riportokat készített. Bejárták együtt Európát, a Közel-Keletet, eljutottak Észak- és Közép-Afrikába, forgattak Új-Zélandon, Latin-Amerikában, az Egyesült Államokban és Szingapúrban. Több ezer riportját, jó néhány dokumentumfilmjét őrzi a tévé archívuma, pedig kritikus hangvétele miatt – ő adott hírt például a nyolcvanas években a robbanós Videoton-tévékről – többször is el akarták távolítani a szerkesztőségből. Egy OMÉK-riportja hetekig lázban tartotta a Duna-parti pártházat, ugyanis Kádár János mellől véletlenül kivágta az anyagból Lázár György miniszterelnököt.

A Fehér Házban a korabeli lengyel állapotokról szóló – a pártvezetés és a kormányfő kapcsolata éppen nem volt a legharmonikusabb – politikai uszításnak vélték a hibát, és fél évre letiltották a képernyőről. Egy SZOT-díjtól is megfosztották, miután az odaítélés után kiderült, nem is tagja a szakszervezetnek. Nívódíjai viszont megmaradtak, mint ahogyan a miskolci tv-fesztivál három nagydíja is. A rendszerváltás után otthagyta a televíziót, Valami jó néven divatszalont nyitott előbb Pesten, majd öt éve Siófokon. Ahol saját bevallása szerint új otthonra talált.

– Azért próbálkoztak...
– Meg akartuk mutatni az igazságot. Akkor is, ha az ellenkezett valakinek az érdekeivel.

– Éghettek a K-vonalak...
– Voltak, akik megpróbáltak ellehetetleníteni, de a tévé vezetői kiálltak mellettünk.

– Ennyit tesz a respekt. Azt mesélik, ha bementek egy kocsmába forgatni, a pultos berohant, és felmosta a vécét...
– Viszont olyan is előfordult, hogy felhívtam valakit, s amikor bemutatkoztam, csak egy mély sóhajt hallottam a túlvégről...

– Ez is egyfajta elismerés...
– Volt konkrétabb is: egy forint ötven fillért értem.

– Nem értem.
– Ennyit ért a gyereknél egy Vajek-autogram. Vitray kettőt, Kudlik Juli egy-nyolcvanat...

– Mégis otthagyta a tévét.
– Kilencven után nem éreztem magaménak. Amikor egy Kupa Mihály-riportból minden fontos eltűnt, elegem lett.

– A férje mit szólt hozzá?
– Aznap követett. Korkedvezményes nyugdíjba mentem.

– Ha a divat nyugdíjas állás...
– A lányom inspirált, s korábban annyit kritizáltam a kereskedelmet, hogy meg akartam mutatni, lehet ezt máshogy csinálni. Akartam valami jót...

– Ahogyan az ajtó fölé is kiírta.
– Pesten kezdtem és kis üzlettel, amiből aztán nagyobb lett, divatbemutatókat is szerveztem többek között Náray Tamással.



– Most újra a kis üzletnél tart.
– De Siófokon! Ami szintén az élet nagy ajándéka. Imádunk itt élni, azt hiszem, be is fogadtak.

– Felismerik?
– Elolvassák a feliratot, aztán hallom, hogy kitárgyalják: ő ám a Gergely Robi anyukája. Tudod, az a nő a tévéből...

Későbbi férje, az operatőr Burza Árpád munkatársaként elsősorban ipari, kereskedelmi és kritikai riportokat készített. Bejárták együtt Európát, a Közel-Keletet, eljutottak Észak- és Közép-Afrikába, forgattak Új-Zélandon, Latin-Amerikában, az Egyesült Államokban és Szingapúrban. Több ezer riportját, jó néhány dokumentumfilmjét őrzi a tévé archívuma, pedig kritikus hangvétele miatt – ő adott hírt például a nyolcvanas években a robbanós Videoton-tévékről – többször is el akarták távolítani a szerkesztőségből. Egy OMÉK-riportja hetekig lázban tartotta a Duna-parti pártházat, ugyanis Kádár János mellől véletlenül kivágta az anyagból Lázár György miniszterelnököt.

A Fehér Házban a korabeli lengyel állapotokról szóló – a pártvezetés és a kormányfő kapcsolata éppen nem volt a legharmonikusabb – politikai uszításnak vélték a hibát, és fél évre letiltották a képernyőről. Egy SZOT-díjtól is megfosztották, miután az odaítélés után kiderült, nem is tagja a szakszervezetnek. Nívódíjai viszont megmaradtak, mint ahogyan a miskolci tv-fesztivál három nagydíja is. A rendszerváltás után otthagyta a televíziót, Valami jó néven divatszalont nyitott előbb Pesten, majd öt éve Siófokon. Ahol saját bevallása szerint új otthonra talált. A neve még ma is fogalom 15 éve eltűnt a képernyőről -->

Címkék#siófok
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!