Kultúra

2011.10.12. 09:12

Valahol Kelet-Európában - tisztogatás feloldozás helyett

Elgondolkodtató, s igencsak kemény két és fél óra a kaposvári színház stúdiójában bemutatott Tisztogatás: a finn Sofi Oksanen darabját Valló Péter állította színpadra.

Vas András

Hogy jön ahhoz egy csitri, egy harmincegy éves jyväskyläi lány, hogy megmutassa a múltunkat. Ahhoz nem elég egy észt anya, ahhoz észtnek kell lenni. Vagy lettnek, litvánnak. Lengyelnek, csehnek, magyarnak. Akiknek Sztálin – Gottwald, Bierut, Rákosi... – nemcsak egy lecke a történelemkönyvben, hiszen mindannyiu(n)knak megvan a magunk Aliidéje, Hans Pekkje, Ingelje, s persze Pásája, Martinja, Lavrentije. S erre itt egy pimaszul fiatal finn fruska, s szembesít a legbelsőbb titkainkkal. Nehéz elképzelni, hogyan csinálta – talán a rokonság miatt, mert a vér nem válik vízzé, mert a szomszédból, hiába simul az ember teljesen a kerítésre, ennyit nem lehetett látni, mint amit Sofi Oksanen a Tisztogatásban elénk tárt.

Felsír a gordonka. Zaklatottan, egy-egy taktusában kissé hacsaturjánosan, bemászik a fülbe, onnan az agyba, aztán végigbizsergeti a gerincoszlopot, feláll a szőr a háton. Valahol Észtországban járunk, odakint felhő, ég, szél, levegő, bent az aberrált szadizmus, groteszk fotózkodás. A helyszín állandó, az idő ugrál, egyszer 1992-t írunk, a következő pillanatban már negyven évvel korábban. A szabad, független Észtországban vagy a legsötétebb sztálini időkben.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Valahol Kelet-Európában - tisztogatás feloldozás helyett
[/caption]
A kapocs Aliide – Takács Kati –, pontosabban az emlékei. Melyek hiába mélyre elásva a lélek legsötétebb bugyraiba, egy hirtelen betoppanó, amúgy menekülő lány, Zara – Grisnkik Petra – szép lassan felszaggat. S megelevenedik egy kisfalusi család története és tragédiája. Hibák, bűnök, vezeklések, sorsok, melyek mindegyikéért a kor felelős – noha egyetlen dátum, esemény, konkrét történelmi név sem hangzik el, senki sem keresgél...

A történet pereg, egyre és egyre mélyebbre süllyedünk a lelki pokolba, nincs egy pillanatnyi megállás-megenyhülés, egyre jobban várjuk a fordulatot, a feloldozást, mely azonban késik. Oksanen ugyanis, mint egy hírolvasó, tárgyilagosan, szinte szenvtelenül mesél. S így nem válik el jó és rossz, nincs fekete és fehér, nincsenek hősök, csak áldozatok, akiket mindjárt elnyel a nagy, gomolygó szürkeség – teljesen mindegy, hogy a megalázás, a szexuális erőszak eredője egy kínvallatás, vagy egy strici... Ennek tükrében viszont hiába keresnek imamalomszerűen önigazolást tetteikre, egyben alkusznak meg saját magukkal, s közben félnek, rettegnek. Aztán hirtelen elérkeznek a purgatóriumba, ám ez sem hozza el a várt feloldozást, megtisztulást, csak némi tisztogatást...

Színpadon mindezt visszaadni: elsőre lehetetlennek tűnik. Valló Péternek viszont sikerült az erőszak nyers, leplezetlen bemutatása, az elnyomásból eredő tehetetlenség és elkeseredettség érzetének már-már kínos naturalizmussal és szenvtelenséggel vegyítése. A minimáldíszlet – kopott szekrény, asztal, néhány edény és kanna, vaságy és egy cserép virág – kiválóan kiegészíti a rendezői koncepciót, segíti az időtlenséget, a dimenzió tágítását.

Mely azonban nem tud annyira kitágulni, hogy a szereplők ne tudják betölteni. Takács Katiról elhisszük, hogy folyamatosan küzd a múlt szellemeivel, megtört megmerevedései során is folyamatosan jelen van a négy évtizeddel korábbi önmagát láttató jelenetekben. Az ifjú Aliide megformálásakor Lovas Rozi – a Kaposvári Egyetem színészszakának Mohácsi-osztályából – igencsak kibabrált magával, hiszen elképesztően magasra tette a lécet a jövőjére nézve. Kiválóan mutatja be élete kettősségét, percenként váltogatja a férjétől irtózó, ám saját nyugalma miatt őt elhagyni nem tudó feleség, és a nővére férjébe szerelmes, érte nyugodt életét is feláldozni képes nő karaktereit, emellett mozgásával, gesztusaival is idomul a kései Aliidéhez. Valamint az Ingel szellemében időről-időre feltűnő, s társai szenvedéseinek, tetteinek magyarázatot adó Tolnai Hellához.



Kaszás Gergő Hans Pekkjében egy dicsfény és glória nélküli, szánnivaló sorsa jutott, s a nézők előtt fokozatosan leépülő szabadságharcos jelenik meg, akit az idő múltával már egyre élénkebb emlékei sem tudnak megmenteni a teljes amortizálódástól – a történelem nem így szokott megemlékezni hőseiről, ám a deheroizált, évek óta egy föld alatti krumpliverembem bujkáló egykori hadnagy képe ezáltal sokkal emberközelibb, s hihetőbb. Csakúgy, mint Grisnik Petra szökött-menekülő prostija, aki a néző szeme láttára építi vissza magát, s tudja megnyitni Aliide lelkét, ám lényét folyamatosan körüllengi a félelem, melynek ábrázolása szerencsére nem lépi át azt a bizonyos határt. Elhisszük rettegését, mint ahogyan Sarkadi Kiss János folytonos gyanakvását, bizalmatlanságát is, mely végén kétségbeesett jövőtlenségbe fordul, hiszen a falusi pártvezető előtt, hiába állt feltételek nélkül a totális hatalom szolgálatába, bezáródott minden kapu.

Takács Géza vele ellentétben szinte világfi, a rendszerváltás – idehaza is elővakaródzott – nyertese, a gátlástalan, törtető élv- és pénzhajhász, illetve a diktatúra hatalmát élvező és fitogtató katonája – a két alak, szerep közös eleme a kiválóan megjelenített emberi butaság, melyet ugyan állandó – vállalkozó- és katona- – társa, Kelemen József megpróbál időről-időre orvosolni, ám belefárad a küzdelembe: egy idő után mind a takácsi alakok, mind a rendszer elfajzottá válik a szemében, azaz felvillan emberi oldala, ám a mocsár, ha már megfogott valakit, sohasem engedi el.
Mint ahogyan a gordonka hangja is sokáig a fejekben motoszkál majd...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!