Kultúra

2012.11.11. 09:25

Össznemzeti hipnózis: nekünk Schwechat kell!

Hat független színházi előadást épített Vendéghétfő sorozatába a Csiky Gergely Színház. Elsőként Pintér Béla Társulata hozta el a Kaisers TV Ungarnt, s vele egy rég tapasztalt hangulatot Kaposvárra. Legközelebb a Szutyokkal jönnek – sing Halleluja!

Vas András

Szimpla időutazásnak indul minden, kései Vissza a jövőbe utánérzésnek, csak éppen nem Marty McFly és a DeLorean a főszereplő, hanem Baráznay Amália és egy egészségügyi asszisztens, aki némi hipnózis után amolyan Luciferként kalauzolgatja végig a Pákozdi Oroszlán lányát a 33 évvel azelőtti múltba. Amáliának anyja halála után néminemű hagyatéki bonyodalom miatt kell 1881-ből 1848 őszének Magyarországára látogatnia, hogy megtalálja a kódot, mely nyitja a családi örökséget rejtő páncélkasztnit.

A remélt számsor vagy jelszó helyett azonban a korabeli hazai televíziózás fellegvárába, a Kaisers TV Ungarn stúdiójába csöppen nem sokkal a schwechati csata előtt, így a helyszínen követheti végig, ahogyan pákozdi diadaltól némiképp megittasult forradalmárok, személyesen Petőfi és Kossuth elfoglalják a téfaut, megalapítják a Magyar Nemzeti Élőkép Vibráncot, s jó magyar szokás szerint a győztesek lendületével elzavarják a műsorkészítőket, akik előtte, ha nem is túl lelkesen, de mégiscsak énekelték a Gotterhaltét, azaz az osztrák himnuszt.

– Vegyek fel egy embert, aki beolvassa a politikailag vállalhatatlan híreket? – kérdezi a Habsburg-házi tévé román nemzetiségű magyar szerkesztője, s ebből máris kiderül, bármennyire is kiváló mesélő Pintér Béla, a társulata által kaposvári Csiky Gergely Színházba vendégelőadásul elhozott darab bizony nemcsak a képzelet, a gazdag írói fantázia szüleménye... Hanem a történelem, egy regényszerű család és a mai magyar valóság tulajdonképpen tökéletes elegye kacagtató és elgondolkodtató, de mindenképpen jókor és megfelelően adagolt humorral fűszerezve, ám egyúttal a poén kibontását, továbbgondolását a nézőre bízva. Akinek egy-egy motívum, pillanat bizonyosan ismerősnek tűnik, ám az esetek többségénél nincs konkrét beazonosíthatóság, csak jelenségek, figurák, valahonnét nagyon ismerős kisszerűség és opportunizmus, marakodás és érdekháború. A haza és nemzet fogalmakhoz kapcsolódó megannyi, politikai szempontból kisajátított és elkorcsosított sztereotípia. S így lesznek az idealizált hősökből egyszerű, mindennapi, esendő emberek átlagos sérelmekkel, kisebb-nagyobb botlásokkal, gyarlóságokkal, akiket személyes érdekeik legalább annyira vezetik, mint a hon mindenekfelettinek tűnő sorsa.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] császári tévétől a Magyar Nemzeti Élőkép Vibráncig
[/caption]
Így derül ki egyik pillanatról a másikra a szabadságharc költőjéről, hogy meglehetősen egzaltált, rigolyás, hiú, sértődékeny, vagy éppen, hogy a Nemzet Arca, a harcedzett katona, a Pákozdi Oroszlán, gróf Baráznay Ignácz képtelen ellenállni a fiatal és karcsú hölgyek bájának. És utóbb kiderül, ez az oka minden bajának...

Persze a karaktereket élettel kell megtölteni, főként, ha a díszlet és a jelmez csak kevéske támpontot adnak. Pintér Béla indulatos Petőfije és Thuróczy Szabolcs mélázóan bölcs Kossuthja már-már pamfleti alakok, Mucsi Zoltán Baráznay tábornoka katonásan zárkózott, szikáran fegyelmezett nemzeti hős. Stefanovics Angéla Üregi Szidóniaként remek apakomplexusos, szerelmes tévésztár, bemondóművész társa, a találó nevű Lágyvölgyi Dombor Pankát játszó Szalontay Tünde pedig a hosszú tévés évek alatt pengeéles intrikussá fejlődött profi, Friedenthal Zoltán kiválóan építi fel az akarata ellenére szép lassan mártírrá nemesedő Balázs Gábort. A dramaturgként is jeleskedő Enyedi Éva Amáliája remekül visszaadja az apját kereső lánygyereket, Quitt László – reklámjaival erősen a Vámház körúti üzletemberre hajazó – Rohácsi bácsija pedig az eseményekkel sodródó kisember, akiről úgy érzi a néző, akár mellette is ülhetne a széksorokban. Mint ahogyan rendkívül ismerős lehet Szakonyi Györk gerinctelen és elvtelen Marián Kornélja – ha elhajítunk egy követ széles e hazában, bizonyosan találunk vele egy ilyen alakot, akár a legmagasabb szinteken is...

– Képtelen voltam befogadni azt a közszolgálatiságnak csúfolt nyílt császársegg-nyalást – jelenti ki a téfau einstandolása után Petőfi, bemutatva egyúttal, hogy a magyar lélek a történelem hatására sem változott semmit az idők folyamán, bármennyire is erőlködtek az utódok. Persze felszisszen a publikum, melynek láthatóan nem kell elmagyarázni az egyes helyzeteket: – Ne dobálózzunk azzal a szent szóval, hogy forradalom, főként ne piszlicsáré ügyekben – hallatszik az újabb bonmot, mely szintén értő fülekre talál...

A történet csúcspontja persze az élő adásban helyszínről bulvárközvetített schwechati csata, melyet először ugyan elvesztett a magyar sereg, ám az időutazás az ilyen hibák kijavítására is tökéletes alkalom. S mivel Amália történelem órai ismereteit a Pákozdi Oroszlán megfelelően hasznosítja – miután szíve felülkerekedett a libidóján –, megváltozik az ütközet végkimenetele, így természetesen a szabadságharcé, s persze az országé és a Baráznay családé is. S amikor visszatérünk 1881-be, kiderül, csak ennyi kellett, hogy sikernemzetté váljunk, akikhez a svájciak kölcsönkérni járnak, s Európában nincs senki a nívónkon. Mondjuk még a britek...



Talán tényleg így lenne, ha Schwechatnál valóban győztünk volna. Miénk lenne a pattogós reményhimnusz, a győztes forradalom emléke, és egyáltalán, a Remény szépen átkötve nemzeti színű masnival. Így viszont csak a pislákoló jut: azért egyszer tényleg lehet jobb. Össznemzeti hipnózis nélkül is – mégha ez most elég abszurdnak is tűnik...

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!