Az újjászületés évfordulója

Viharos évszázadok álltak az életét 1712-ben újrakezdő Kaposvár mögött – mi már tudjuk, hogy bizony előtte is. A később ropolyinak nevezett dombon már a 10. század folyamán felépült egy magyar nemzetségfői földvár, majd a terület Koppány kezébe került, Koppány leverése után pedig – innen a név – egy Rupel nevű német lovag kapott birtokot Szent István királytól a Zselicben. Fontos esemény volt a szentjakabi bencés apátság megalapítása is (1061), hiszen a vallási központ és a körülötte kialakult egyházi nagybirtok a szellemi-kulturális-gazdasági szálak sűrű szövedékével fonta be a Kapos menti középkor évszázadait.
Később, a 14. század első felében új korszakot nyitott a hely történetében, hogy vár épült a folyó mocsarai között. A következő bő kétszáz évben folyamatosan emelkedett „Újvár” jelentősége: az 1400-as évek közepén (az Újlakiak révén) része lett az országos politikának, a 16. század elején a magyar végvári rendszernek – 1555-től pedig a török birodalomnak, százharmincegy hosszú esztendőre.



A kaposi vár 1686-ban találkozott ismét a nagybetűs Történelemmel. A hódoltság felszámolása bővelkedett a drámai jelenetekben; így a felszabadító hadakat vezénylő császári tábornok, a kiváló katonai képességeiről és a harctéren is hordott vörös kabátjáról elhíresült Badeni Lajos őrgróf alól a török védők a vár falai alatt lőtték ki a lovat. 1686 mégis felemás határvonal: véget vetett ugyan egy zsákutcás, a területet egy keleti monarchia sorsához kapcsoló korszaknak, de még nem jelentette a valódi megújulás nyitányát. Láthatóvá váltak a fejlődés csírái (nemsokára megalakultak az első céhek, kibocsátották az első urbáriumot, majd vásártartási jogot kapott a település), a visszafoglalás utáni negyed évszázad – elsősorban a Rákóczi-szabadságharc időszaka – mégis a teljes pusztulás szélére sodorta a lassan éledező Kaposvárt.

A majdani város szinte teljesen elnéptelenedett. A tűzvészek és utcai harcok sorozata után a hetvenhét esztendős Esterházy herceg által aláírt telepítési szerződés jelentette a tényleges újrakezdést. Esterházy Pál a kor legjelentősebb politikusai közé tartozott: a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst tekintette példaképének, végigharcolta a török háborúkat, miközben sikeresen tudta összeegyeztetni a Habsburgok szolgálatát a magyar nemzeti szempontokkal. S persze érdekében állt, hogy birtokai ismét benépesüljenek.
1712. december 1-jén nem szóltak a fanfárok; az eseményt az avatja igazi fordulóponttá, ami azóta történt. A török, majd a Habsburg-birodalom peremén elhelyezkedő, többször feldúlt kicsiny Kaposvár részévé vált egy igen jelentős gazdasági rendszernek, hiszen az Esterházyak Magyarország legnagyobb birtokkal rendelkező arisztokratái voltak. Kaposvár élete ettől kezdve folyamatos.

Addig – mondhatni – a vár történetéről beszélhetünk igazi város nélkül, míg most a város története kezdődött el a település nevében továbbra is szereplő, de a 18. század elején lerombolt vár nélkül.
A hódoltság korában ezen a helyen kialakult balkáni típusú mezőváros nem lehetett számottevő. Nem is belőle fejlődött ki a mai Kaposvár; a vártól és mocsaras környékétől keletre, a Balaton és Szigetvár felől érkező észak–déli, valamint a Kapos folyását követő kelet–nyugati utak találkozásánál, a későbbi Kossuth tér és Fő utca táján jött létre az új település magja.
Most nem beszélhetjük el apróra azoknak az éveknek a történetét, amelyek mind alakítottak valamit a képen, amelyet ezután Kaposvárról rajzolt a történelem. Pedig a véresen kezdődő, nagyrészt mégis békességes és gyarapodást hozó 18. század elején az sem volt egyértelmű, hogy Kaposvár lesz a megyeszékhely. Sőt az sem volt biztos, hogy lesz majd megye a székhelyhez, hiszen a török hódítás miatt 1596-ban egyesített Somogy és Zala vármegyét csak 1715-ben választották újra szét. Somogyország székvárosa 1749-ben lett véglegesen – Tapsonytól és Marcalitól átvéve a stafétabotot – Kaposvár, mely azonban lélekszám dolgában még jó néhány évtizedig a dicső múltú – akkor még somogyi – helység, Szigetvár mögé szorult.

A városka a reformkor végére küzdötte fel magát a megye legnépesebb településévé. Számos vívmány bizonyítja – az építkezésektől a nyomda megindításáig, a lótenyésztő társaságtól a folyószabályozásig –, hogy ekkor már javában polgárosodtak a kaposi atyafiak. Az 1848/49-es forradalom, a jobbágyfelszabadítás, majd a birtokrendezés végleg feloldozta Kaposvárt a feudális kötöttségek alól. Az 1870-es évek változásai egyrészt a városfejlődés jogi kereteit alkották meg, másrészt – a vasúti közlekedéssel – a nagyvilágot hozták közelebb Kaposvárhoz. A modernizáció a századforduló táján érte el a legmagasabb fordulatszámot, olyannyira, hogy a kortársak némelyike már „amerikai típusú” fejlődést emlegetett. A huszadik század további része azonban – a néhány nyugodt évtized mellett – nem kevés szenvedést tartogatott a város és lakói számára: önkényuralomba torkolló háborúkkal, ismételt katonai megszállással, visszatérően lecsapó gazdasági válságokkal. A kaposváriak megint gyakorolni kényszerültek régi, még a török háborúk alatt és után kifejlesztett tudományukat: az újrakezdés és a krízisek átvészelésének képességét. A mindenkori városlakóknak, szívós és állhatatos eleinknek nemcsak azt köszönhetjük, hogy a szinte teljesen elpusztított település az ő közreműködésükkel háromszáz éve újjászületett, hanem azt is, hogy minden hányattatás ellenére talpon maradhatott.

A város három évszázados históriája egyúttal a függetlenségi törekvések története is. Kaposvár polgársága, amely végül ki tudott bújni mind az Esterházy-uradalom, mind a vármegye ölelő karjaiból, a huszadik században nemegyszer találta magát szembe a politikai diktatúrákkal. Rövid távon és egyedül nem győzhetett, hosszú távon azonban éppen ez a küzdelem alapozta meg a közösség erkölcsi tartását és töltötte fel szellemi arzenálját. A kaposváriak legújabb generációja a rendszerváltozás után vette át az 1990 decemberében megyei jogú várossá nyilvánított, 1993 pünkösdjén püspöki székhellyé lett, egyetemét is fejlesztő megyeszékhely sorsának alakítását.
A városoknak testük és lelkük is van. A test: az utcák és épületek. A lélek: amit mindehhez a polgárok tesznek hozzá hagyományokból és reményekből, tapasztalatokból és tervekből, múltból és jövőből. A „test” a jelen és talán még inkább a múlt világa. Az épületek, az utcák, a kialakult városkép azt mutatja meg, hogy mi járt ez elmúlt századok polgárainak fejében, a most itt lakók világlátása pedig azt határozza meg, ami a város hamarosan lesz, lehet.

A háromszáz éve kibocsátott telepítési szerződés jogos és előrelátó voltát a történelem igazolta. Kaposvár életképes alapításnak bizonyult: egy kicsiny, néhány tucat nő és férfi által lakott településből történelmi léptékkel viszonylag rövid idő alatt több tízezres várossá növekedett. Úgy tűnik, végső soron azok a városvezetők és azok a városi polgárok voltak a sikeresek, akik megragadták, s azok a legsikeresebbek, akik meg is teremtették a lehetőségeket Kaposvár számára.

Könyv készül a városnapra

Emelt fejjel címmel 2011. június elején indítottunk várostörténeti sétát. Az elmúlt másfél esztendőben 73 érdekes történetű ingatlant mutattunk be. A sorozat ma, Kaposvár újraalapításának 300. évfordulóján ér véget.
A történetek - és az építészeti leírások - azonban tovább élnek. A terv szerint a 2013. január 23-ai városnapra jelenik meg a sorozat alapján összeállított és Kaposvár Megyei Jogú Város által kiadott - fotókkal, cikkekkel, érdekességekkel, adatokkal kibővített - könyv.