Évszázados könyv az emlékmorzsákból

Az idős kaposvári lokálpatrióta, aki sok mindennel foglalkozott hosszú élete során, még több dologgal próbálkozott, és még ennél is többet figyelt meg a világból, a 20. század első negyedében két kis könyvet adott közre szülővárosában, hogy így is megörökíthesse élményeit és tapasztalatait. Azokat az élményeket és tapasztalatokat, amelyeket a kiegyezés körüli és utáni években szerzett szeretett Somogy vármegyéjében. A szóban forgó két kötet – az 1913-ban megjelent Morzsák a negyvenéves asztalról és az 1925-ben kiadott Morzsák az ötvenéves asztalról – a somogyi helytörténetírás hőskorának fontos és máig sokat idézett alakjává tette Gruber Jánost.
Természetesen nem vele kezdődött a helyismereti irodalom Somogyban.



Csorba József 1857-ben, Bergel József 1877-ben, Noszlopy Tivadar 1910-ben írta meg nevezetes helytörténeti munkáját, és Roboz István is több könyvecskét publikált a dualizmus időszakában. Csánki Dezső 1914-es és Bereczk Sándor 1925-ös kiadású munkája nagyjából Gruber műveivel egy időben született, Fekete Gyuláé (1929) és Noszlopy Aba Tihaméré (1943) valamivel később. Gruber írásai nem annyira témájukban voltak úttörőek, inkább műfajukban, stílusukban, hangulatukban. A két könyv különálló történeteket – „morzsákat” – tartalmaz a régi Somogy vármegye világából, gyakran humorral, ritkán keserűséggel, de mindig bölcsességgel fűszerezve.
Szerzőjük 1846-ban született Kaposváron; gazdatiszt édesapját már nem ismerhette. A fiatalember Kaposváron, Székesfehérváron, Pécsen tanult, és végzett jogászként lépett ki az életbe. Korábban papneveldébe is járt – onnan azért tanácsolták el, mert egészségi állapota miatt nem hitték, hogy megéri a húsz évet. A nyolcvanöt évet élt Gruber aztán húszévente megünnepelte „újjászületésének” évfordulóját…

Nem mondhatni, hogy egyhangúan peregtek a napjai. A kortársak számon tartották mint ügyvédet, tanfelügyelőségi hivatalnokot, vármegyei tisztviselőt, politikust, pénzügyi szakembert, műkedvelő színészt, turistát, később mint a helytörténet krónikását és már a kezdetektől mint gavallért. Az 1891-től 1893-ig megjelenő Somogyi Hírlapot is ő hívta életre – ezzel a címmel először ő szerkesztett újságot a megyeszékhelyen.
1881-ben és 1884-ben ellenzéki programmal választották országgyűlési képviselővé a somogyszili választókerületben. 1889 nyarán Gruber volt az, aki Kossuth Lajos díszpolgárrá választását kezdeményezte Kaposváron: a képviselő-testületi jegyzőkönyv tanúsága szerint az indítványt „egyhangú lelkesedéssel” fogadta el a városi közgyűlés.

Számtalan foglalkozása közül – ez tűnik ki visszaemlékezéseiből – a legtöbb időt valószínűleg hivatásos bálrendezőként töltötte Gruber János. Nagy kedvvel vetette bele magát a társasági életbe, elfogulatlanul barátkozott cigányokkal és főispánokkal, iparosokkal és színészekkel. Tagja volt a Kaposvári Népkörnek és a Berzsenyi Társaságnak, a somogyi közélet jeles személyiségein kívül ismerte Blaha Lujzát, Prielle Kornéliát, Apponyi Albertet, Orbán Balázst (a nagy székely helytörténészt), Ugron Gábort, Wekerle Sándort. Rippl-Rónai József festőművész apja is a jó barátja volt.
Könyvei általában hétköznapi helyzetekben mutatják be a politikai élet vagy a művészvilág szereplőit. Sokszor nem is foglalkozásuk gyakorlása közepette, hanem mulatozó barátként, esendő emberként. De Gruber önmagát sem kíméli: nemegyszer a szerző is nevetségesnek vagy esetlennek mutatkozik a történetekben.

Megírja például, hogy ügyetlensége folytán hogyan terült el a táncparketten partnernőjével együtt, mégpedig „a legszerencsétlenebb pozícióban”, vagy hogy miként lepleződött le, amikor tortát lopott az udvari bálon. Azokon, akiket nem szenvedhetett, leginkább úgy próbált bosszút állni, hogy hallgatott róluk népszerű írásaiban. Azt a világot igyekezett tovább éltetni az utókor emlékezetében, amelyben ő jól érezte magát, azokat halhatatlanná tenni, akikkel megtalálta a hangot.

Amikor Gruber a Morzsákat írta, Kaposvár fejlődésének legdinamikusabb szakasza már a vége felé járt. Ezt talán még nem lehetett érezni az első kötet megjelenésének idején, de a második összeállításakor, 1925-ben már bizonyosan. Hiszen a két könyv kiadása közötti bő évtizedben omlott össze a Monarchia s vele Gruber világa, ekkor vágta el annyi életpálya fonalát a világháború, ekkor rendezték át az értékrendet, a közgondolkodást a forradalmak, ekkor vonult be legszomorúbb történelmi jelképeink közé Trianon. És persze a megye és székvárosa se volt már a régi. A nosztalgiázás, ami sok évtizedes távlatból visszatekintve amúgy is természetes, a második könyv esetében még inkább érthető.
S persze maguk a kötetek is mutatják a csillagok változását: az elsőt az utolsó békeévben még 4 koronáért árulták, a másodikat a háborút követő infláció idején 30 ezer koronáért vesztegették, vidékre küldve pedig potom 38 ezerért…

Gruber János éles szemű megfigyelő volt, aki komoly megjelenítő erőről tett tanúbizonyságot írásaiban. Cikkei és könyvei érzékletesen ábrázolják a dualista Magyarország világát, könnyeden, lélektanilag mégis alaposan, mindenkor pontos jellemrajzokat állítva elénk. Többnyire kevés vonással dolgozott Gruber, de határozott színekkel. Láthatóan rabul ejtette az emberi természet csodálatossága, változatossága, az élet sokszínűsége.
Könyvei arra tanítanak, hogy meg kell ragadnunk az elrohanó pillanatot, s arra is, hogy nem csupán a szenzáció lehet fontos. Ő már csak hajlott korban vállalkozott a memoárírásra, s átmelegedő szívvel fordult, de bizonytalan ujjakkal nyúlt fakuló emlékei felé. Maga is tudta, hogy tartozik valamivel az utána következő nemzedékeknek, hiszen egy elmúlt korszak lelkét igazán csak az efféle munkákon keresztül és a hozzá hasonló bölcs öregek segítségével lehet megérinteni. Dúsan terített asztal volt az, amelyről vénülő kezével még összesöpörte a morzsákat; és bizonyos, hogy ezeket a történeteket így csak ő írhatta meg. Ezer szál fűzte Somogy megye és Kaposvár múltjához, amelyet éppen olyan buzgalommal kísérelt meg bemutatni az utókornak, mint amilyen életkedvvel alakítani próbált még fiatalkorában.

Eleinte biztosan csábítónak találta a gondolatot, hogy a barátokkal és egykori harcostársakkal összekacsintson az asztal fölött, s azoknak írjon, akikkel úgyis szinte szavak nélkül megértik egymást. A hasonló történetek tényleg akkor élnek, a csattanók akkor ülnek igazán, ha az olvasók még ismerik a szereplőket, az eseményeket, de legalább a szereplők jó vagy kevésbé jó hírét, az elbeszélt események kereteit, kulisszáit, hátterét. Gruber azonban nem a könnyebbik végén fogta meg a dolgot: olyan sokáig halogatta a „morzsagyűjtést”, emlékeinek közreadását, hogy rákényszerült a világos beszédre, egy olyasféle előadásmódra, amely az utódok előtt is érthetővé teszi ezeket a történeteket. Ezért Gruber könyvei – melyeknek közvetlen célja nyilván a szórakoztatás volt – hatalmi és történettudományi kurzusoktól függetlenül évtizedeken át közkedveltségnek örvendtek Somogyban, a jó értelemben vett amatőr helytörténészek és a hivatásosok is számon és becsben tartották azokat. Talán mert a Morzsák egyaránt szólnak a laikusoknak és a kutatóknak.

Biztosan elégtétellel töltené el a félmúlt rohamosan halványodó emlékeit sikerrel megőrző szerzőt, ha tudná, hogy az utódok némelyikében követőkre is talált. Lévai József György, aki eddig valószínűleg a legbehatóbban foglalkozott Gruber János életművével, valamint Varga István újságíró nemcsak fogyasztója, hanem szaporítója is a morzsáknak: ők saját kaposvári történeteiket a „morzsás” könyvek folytatásának tekintik.

Gruber János 1931 októberében hunyt el, a kaposvári Keleti temetőben nyugszik. Az Ivánfa-hegyen 1997 decemberében utcát neveztek el róla, s keletivánfai présházának falán 1998 tavaszán emléktáblát helyezett el a Kaposvári Városszépítő Egyesület. 2004 elején, a város napján pedig a Kontrássy és a Zárda utca sarkán, a Somogyi Hírlap székházának falán leplezték le az emléktábláját. A Morzsák idős írója alighanem maga is tisztában lehetett már azzal, amit később Fekete István fogalmazott meg nagyon szépen: hogy hamarosan „emlékké válok magam is”.