Kultúra

2017.04.11. 10:41

A profizmus nem hervad el

Kritika A tündöklő Rivaldafényben csak látszólag van minden rendben. A szép alakítások ellenére az élet tünékenységének drámájából valójában keveset kapunk.

Szűcs Tibor

Nehéz a komor érzéssel kezdeni valamit, ha egy több mint tekintélyes, évtizedeken át érlelt társulat maroknyi elitje egyszerre lép színpadra Kaposváron, s harminc percig csak parttalan tétovaságukat tudjuk észrevenni. Hiába zúdul a nézőtérre a helyzet adta lehetőség, hogy humorosan tárják elénk az Örökzöld névre keresztelt s éppen jubiláló asszonykórus minden nyűgjét és baját: sok idő eltelik, mire megszokjuk ezt a furcsa, hahotázásra talán elégséges, de tiszta derűre és borúra már inkább erőtlennek mondható bemutatkozást az ünnepi asztal körül. Pedig biztosan nem a színészekkel van baj, a női szerepben feltűnő, markáns karakterek céltudatosan adják a maximumot a fáradt alkoholizmusba tévelyedett, kilencvenesztendős általános iskolai tanárnőtől az özvegységében a saját magárautaltsága elől menekülő harsány vezetőjelöltig.

Az egyik oldalon Köles Ferenc (Bakosné) próbálna medret adni, s ebben nagy segítségére van a sajátosan feszes ütemet diktáló Kovács Zsolt özvegy Homoródinéként, tehát látszólag rendben is van minden, Madarász Erzsike tolószékéből Sarkadi Kiss János könnyedén és mindig idejében lökdösi tovább a talán túl hosszan elhömpölygő dialógusbajnokságot. Ahol nem nyerhet senki, mégis mindenki tromfol. Hunyadkürti György (özv. Godóné) is be-betalál a kötelező versidézetekkel, szóval profizmus van, még sincs semmi sem...

Egészen addig, amíg a valódi konfliktus, azaz Reményi Kitty szerepe meg nem jelenik a folyton, minden vizsgáján elhasaló Petrovics Patrik karvezető – akit Törő Gergely Zsolt (e. h.) jelenít meg szenvedélyes hanggal, nagyokat izzadva – barátnőjeként. A pofonegyszerű helyzet szerencsére végül valódi színházzá rendezi az addig látottakat, ahol a céltalan, ám maró csipkelődésekből eszköz lesz. Nem Szevtnyik Kata meggyőző teljesítményének köszönhetően, de végül a macskaszőrös kolbászhúsból és a tepertőkóstolgatásból nemzedékek háborúja kerekedik a kölcsönös tiszteletlenség jegyében, s ez jót tesz a Nyikolaj Kolajda darabjának; végre színházat látunk egy szempillantás alatt, s végre Bérczes László rendezését is.


Már egyenletesen közelítünk az elkerülhetetlenig, s ezt szerencsére a polkorrektség kötelezvénye sem tolja el az olyan feleslegességek, mint Kádár János vagy a kulturális közfoglalkoztatottság említésével a korábbi, téves irányba. Már nem zavarják össze az elmúlás és mindenképpen bekövetkező változás – amíg forog ez a föld… – elfogadásának gondolatát, ami szükségszerűen érkezik. Hol a keserűen beismert magánnyal, hol egy, a jövőbe reménykedve merengő monológgal, ami talán Kalmár Tamás (Barzsó Hajnalka) egyetlen lehetősége, hogy mélységet adjon szerepének.

A kivédhetetlen halállal dacolnak immár, de azt pontosan tudja színész és néző: talán utoljára csalatkoznak az életben azzal, hogy a fiatal szólistalány mindenképpen el fogja énekelni a dalt – még, ha az nem pontosan arról szól, amit az Örökzöld öt férfi matrónája megpróbál nekünk egyetlen felvonás alatt elmondani. Velük is, de nélkülünk is énekelni fog, csak majd legyen, aki így is meghallgatja.

A tündöklő Rivaldafényben csak látszólag van minden rendben. A szép alakítások ellenére az élet tünékenységének drámájából valójában keveset kapunk. Szűcs Tibor -->

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a sonline.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!