Szakály Sándornak olyan pályát sikerült befutnia amilyenre nem is számított

– Hogyan került kapcsolatba a történelemmel és mikor kezdett el ez iránt érdeklődni?

– Törökkoppányban, egy olyan faluban születtem, ahol – ahogyan mondani szokták – minden a múltról és a történelemről szól. Cipész-, csizmadiamester nagyapám kitűnően mesélt és az őáltala előadott történetek megfogtak. Nyolcadik osztályos koromban megnyertem a megyei történelem versenyt, így bejutottam az országos döntőbe. Innét indult a történelem iránti érdeklődésem. Sokat köszönhetek az általános és középiskolai tanáraimnak is: Fodor Imrénének, Bosnyák Mária Magdolnának, Parlag Tibornak, Zavilla Norbertnének és Zetz Józsefnek.

– A fő kutatási területe az 1919 és 1945 közötti Magyarország had-, társadalom- és sporttörténete. Miért épp ezt a korszakot tanulmányozta?

– Már diákként érdekelt a két világháború közötti korszak, az első és a második világháború, de az 1945 utáni időszak is. Az ELTE-re jártam történelem-könyvtár szakra, és amikor a szakdolgozati témát kellett választanom, akkor az egyik tanáromnak jeleztem, hogy szeretnék írni a polgári ellenállásról, Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Ő azt mondta – ez az 1970-es évek végén volt –, hogy ez egy kicsit kényes téma, írjak inkább a tábori csendőrségről. Végül ezt választottam és én lettem az első, aki erről írt. Az 1945 utáni történelem is érdekelt. Egyetemistaként dolgoztam a Külügyminisztérium könyvtárában, ahol sok úgynevezett „zárt anyagot” is olvashattam. 1956-tal is szerettem volna foglalkozni, de arra meg egy másik tanárom mondta, hogy kényes téma. Fiatalon, cédulázóként bekerültem a Huszár Tibor és Ránki György vezette Horthy-kori elitkutatásba. Olyan dolgokkal találkoztam a kutatások során, amelyek teljesen mást mutattak, mint amiről addig olvastunk vagy tudtunk. Ilyen volt például a két világháború közötti időszak katonatiszti kara. A dokumentumok másról meséltek és ebbe „beleszerelmesedtem”. Korabeli források alapján próbáltam megnézni azt, hogy vajon a valóság és az addig nekünk tanított dolgok között, mennyire van azonosság és mennyire hamisak azok a képek, amelyeket „megrajzoltak” nekünk.

– Mennyire hamisak?

– Eléggé. Mondok egy példát nagyon leegyszerűsítve. Mindig azt mondták, hogy a katonatisztek általában arisztokrata körökből kerültek ki; műveletlenek, buták és többnyire sváb származásúak. Ezzel szemben én azt láttam, hogy arisztokrata alig van köztük, több nyelvet beszélnek és felkészült emberek. Az a mulatozós „dzsentri-kép”, ami kialakult róluk – főleg Mikszáth Kálmán munkái nyomán – nem felel meg a valóságnak, hiszen a „mulatozósok” nagy része tartalékostiszt volt. 1945 előtt mindenki, akinek középiskolai végzettsége volt, előbb-utóbb tartalékos tiszt lett. Még egyetemi hallgatóként ismerkedtem meg több felkészült és művelt katonatiszttel – többek között Kanotay Mihály vezérőrnaggyal, Kásás Andor, Pacor Ernő vezérkari alezredesekkel, akik személyes tanúi voltak a Horthy-korszak második világháborús időszakának. Néhai Kéri Kálmán, vezérkari ezredes pedig nagyatyai jó barátommá vált, akit szintén egyetemista koromtól ismertem. Sokat jártam hozzá, és számos dologról beszélgettünk, így a megélt és a megírt történelemről is. Megismerve ezeket az embereket és olvasva a korabeli iratokat egészen más kép alakult ki erről a társadalmi csoportról, mint amilyennek láttatni akarták azt. Ott volt még a származás kérdése, amiről szintén nem az igazat mondták. Akinek németes hangzású volt a neve, azt sváb származásúnak és németbarátnak nevezték, függetlenül attól, hogy esetleg anyai ágon magyar volt-e.

– Manapság vannak-e még kényes témák a történelemben, amelyekről jobb nem beszélni?

– A történelmünk egésze a miénk, függetlenül attól, hogy mely időszakot, eseménysort vagy személyt tekintjük utólagosan szépnek, elítélendőnek vagy felejtendőnek. Nekünk az egészet vállalnunk kell, ezért nem lehetnek benne kényes, vagy kevésbé kényes dolgok. Vannak olyan történések és dolgok, amelyet kortársak, vagy az utókor szégyelltek/szégyellnek, de ezt nem lehet kiirtani a múltunkból. Azt gondolom, hogy nem kényesnek kellene tekinteni a kérdéseket, hanem reálisan bemutatni a történéseket. Mindig meg kellene próbálni belehelyezni magunkat az adott időszakba és korba, hogy milyen információk, kényszer és nem kényszerhelyzetek alapján születtek meg a döntések. Szerintem nem lehet XXI. századi szemlélettel és ismerettel a megelőző évszázadok eseményeit, személyiségeit megítélni.

Büszke szülőföldjére a hadtörténész

A díjakkal kapcsolatban Szakály Sándor kiemelte: soha nem szabad elfelejteni azt, hogy az ember honnan jött, és azt a közösséget sem, amelyhez tartozik. – Azt gondoltam, hogy visszakerülök Somogyba – fogalmazott. – Könyvtáros és történelem tanár szerettem volna lenni valahol a megyében, de az élet nem így hozta. Lehetőségeim szerint én mindig visszatérek a megyébe. Valamikor, az 1990-es évek elején volt az első alkalom, amikor Szili Ferenc barátom, a megyei levéltár akkori igazgatója jóvoltából, előadhattam Kaposváron. Megtisztelő számomra, hogy ezzel a két értékes díjjal ismerték el munkásságomat.

Többet kapott a vártnál

Szakály Sándor hangsúlyozta: olyan pályát sikerült befutnia, amelyről törökkoppányi kisiskolásként, egy falusi suszter és varrónő gyermekeként nem is álmodhatott. Teljesen elégedett azzal, hogy egyetemi tanár lett, intézetet vezet és az MTA doktora címmel is büszkélkedhet. Úgy véli, többet kapott az élettől, mint amire számíthatott.