Európának most van igazán szüksége egy stabil szuverenista többségre

A politikai közéletben jól megfigyelhetően teret nyerő agresszív és radikális magatartások előzménye, hogy a hazai liberális és baloldal már a Gyurcsány-kormányok idején elveszítette a magyar társadalom többségi támogatását. A baloldal nemcsak szellemileg kezdett kiüresedni, hanem fokozatosan elkezdte felszámolni önmagát, amely – elsőként és leglátványosabban vidéken – hosszú távú térvesztéséhez vezetett. A nemzetellenes karakterű, 2004-ben a határon túli magyarokkal szembeforduló baloldal 2010 után egyre erősödő agressziója és radikalizmusa részben elkeseredettségből is táplálkozott, valamint abból, hogy a kádári gyökerű oldal a polgári értékek elvetésével és a társadalmi többség józanságával szemben, száz évvel korábbi „eleihez” (Kun Béla, Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár) visszatalálva egyre inkább a fizikai erőszakban, a rendzavaró, visszaélésszerű megoldásokban kereste magának a kiutat – áll a Századvég elemzésében.

Mint írják, a baloldal, miután saját hitelességének helyreállítása útján már nem tudott politikailag sikeres közösség lenni, a radikalizmusba fordult. Saját múltja, hazai előképei mellett azonban az elmúlt évek, évtizedek nemzetközi tendenciáit is igyekezett „lekövetni”.

A hagyományos közösségi, társadalmi értékek elvetése részben Soros György „nyílt társadalom”-utópiájával állhat összhangban,

míg a politikai normákkal való szembefordulás igazi szellemi atyja a tengerentúlon Saul Alinsky (1909–1972) aktivista főideológus volt, akinek iskolája kezdettől fogva nem fogadta el a politikacsinálás hagyományosan elfogadott, normális társadalmi gyakorlatát.

Alinsky a modern politikában a közösségi szervezés megteremtője, aki a gazdasági vállalatoktól a szakszervezeteken, és a különböző egyházakon át a legkülönfélébb radikális csoportosulásokig próbálta a hasonló gondolkodásúakat mind taktikai, mind stratégiai okokból radikális aktivistahálózattá szervezni. Olyan hálózattá, amely akár a legitim politikai eszközök világán túl is képes lehet gyors társadalmi változások, közhangulatváltozás előidézésére.

Bár a társadalomépítés újfajta normáihoz ma a fő ideológiát Soros György és szellemi hálózata szolgáltatja, a közösség- és hálózatszervezés alapvelveit Alinsky és mások teremtették meg.

Egyesek szerint a nemzetközi trend, gyakorlat a hagyományos normák elfogadása miatti „félelemből” is ered, vagyis abból, hogy a radikálisok, a baloldal nem remélheti hagyományos úton a többség sikeres meggyőzését, a választásokon a többség megszerzését. Ezért léphetett a magyarországi baloldal is erre az útra, és az elmúlt öt-tíz évben megjelent fiatalabb politikus generációk, az „új SZDSZ”, a Momentum, a kimúló LMP korábbi radikálisabbjai, a DK (az MSZP „balszéle”) így kerülhettek egy közösségbe a szélsőjobboldali, korábban hangosan rasszista Jobbikkal. A hazai szélsőjobb és szélsőbal „pogányai”, verbálisan (és idővel fizikai értelemben) agresszív radikálisai elkezdték kiépíteni a maguk Alinsky-hálózatát.

A politika radikalizálásához Alinsky egyértelmű iránymutatást nyújt a baloldal képviselői számára. Az amerikai gondolkodó 1971-es műve, a Szabályok radikálisok számára című kötet

javasolt módszerként az ellenfelek személyes támadását, megfélemlítését, folyamatos nyomás alá helyezését, bosszantását, akadályoztatását kínálja.

Emellett azt javasolja a radikálisoknak, hogy az ellenfelet úgy is fárasszák, hogy váratlan és szorító helyzeteket előidézve, a saját szabályai szerinti eljárásra kényszerítik.

„Ezzel kinyírhatod, mert senki sem képes megfelelni az összes maga állította szabályának”

– írja Alinsky.

Nyugat-Európában ez az ideológia és módszer főleg a hagyományos szélsőbal, valamint az újbaloldal és a zöld mozgalmak körében nyert táptalajt – vagyis olyan mozgalmak körében, amelyek eleve a társadalom radikális, illetve gyökeres átalakítását hirdették meg legfőbb célként. A zöld eszme, illetve a zöldpolitika az utóbbi évtizedekben egyértelműen inkább a baloldalhoz köthető, számos gondolkodó (Magyarországon pl. Lányi András) nézete szerint azonban inkább a szerves fejlődést hirdető, átgondolt társadalmi változástatásokban hívő konzervatív jobboldalhoz állhat közel a zöld gondolat. Az európai trend viszont az, hogy a zöldeket egyre inkább zöldbaloldalként értelmezi a közvélemény, mint például Európa legelső és legsikeresebb ilyen politikai ereje, a német zöldpárt esetében is.

Európai zöldjei, a németektől a skandinávokon át számos magyar ökopolitikusig valójában saját ideológiájuknak mondanak ellent, hiszen a távlati (társadalmi és ökomorális) szempontokat is könnyen sutba vágva hirdetnek a rövidtávú politikai siker reményében olyan célokat és programot, amely sokszor nem átgondolt, öncélúan radikális, és amelyhez az erőszakos fellépést, agresszív magatartást legitim eszköznek tekintik. A zöldek tehát valójában nem zöldek:

a természetes társadalmi jelenségeket, a szervességet, a távlatosabb környezetvédelmet föláldozzák a politikai aktivizmus és radikalizmus oltárán,

amihez sajátos, a társadalmi többség számára normális körülmények között nehezen vagy egyáltalán nem elfogadható megközelítés- és elbeszélésmódot, hamis narratívát kínálnak. Ha mégsem sikerül célba juttatni a társadalmi üzenetet, még radikálisabb eszközökhöz folyamodnak.

A nagy társadalmi átalakítás Soros-féle ötlete, a migrációpárti zöld és radikális baloldaliság így találkozik Alinsky módszerével:

itt szinte minden megengedett, legfőképpen a morális megfontolások, skrupulusok folyamatos mellőzése, és a mind nyíltabb erőszak leplezetlen pártolása.

Egy ilyen politikai trendváltás követésére Magyarországon csak a baloldal és a Szálasi Ferenc óta jellemzően zavaros, rasszista színezetű és demagóg nacionalista szocializmust hirdető szélsőjobb részéről lehetett fogadókészség, míg a konzervatív-polgári erők soha nem álltak az erőszak, a zavargás eszközeit alkalmazók oldalára. A Fidesz a törvényes eszközöknél maradt 2006 őszén is, amikor az MSZP–SZDSZ-kormány morális válságba sodorta az országot és a nemzetet;

Orbán Viktor jelenlegi kormányfő pártja ugyanakkor mindig is támogatta a társadalmi többség békés, szabad, demokratikus véleménynyilvánítását, és ennek időről időre igyekezett lehetőséget is biztosítani.

A Fidesz például 2007 elején egy félórás kordonbontás keretében élt a polgári engedetlenség eszközével, valamint a békés demokrácia mellett tette le voksát akkor is, amikor 2006 őszén a szociális népszavazást kezdeményezte a baloldal radikális és kapkodó, a társadalom ellenállása ellenére végrehajtani kívánt reformjaival szemben.

Ez az alapvető különbség:

a konzervatív jobboldal a polgári értékrendűség talaján állva, alapvetően a békés, törvényes demokratikus eszközökben kereste, és találta meg mindig a megfelelő eszközt.

Így megvárta a 2010. áprilisi országgyűlési választásokat is, amelyen a választópolgárok túlnyomó többségének bizalmát nyerhette el.

A Alinsky-féle radikálisokkal, a Soros-hálózatot kiszolgáló bal- és jobboldali szélsőséggel szemben, ma egyedül a polgári-nemzeti jobbközép tesz hitet az ország belső, demokratikus önrendelkezési jogának védelme, és a külpolitikai térben a nemzeti szuverenitás kérlelhetetlen megőrzése mellett.

A radikalizálódott magyar baloldal és elvtelen politikai szövetségese, a Jobbik mind a migrációs válság, mind a koronavírus elleni védekezés idején támadja Magyarországot és kormányát, és nemzetközi elvbarátai részéről vár és kap időnként segítségét szélsőséges ámokfutásához. Mint a 2018. decemberi parlamenti rendbontás is megmutatta, tényleg a Alinsky-módszert követik:

az Országgyűlés nyugalmát, méltóságát még a legrendkívülibb körülmények közepette is óvni kívánó kormánypártok képviselőit akár fizikai inzultálással is igyekeznek időnként kihozni a sodrukból, hogy saját szabályrendszerük alkalmazása közben fárasszák ki őket.

Ezzel a példátlan manőverrel azonban saját identitásának, és nemzethez tartozásának maradék morális alapját is felszámolja a magyarországi ellenzék, híveinek jelentős részét is arcul csapva.

Az elmúlt hónapok víruskrízise azonban megmutatta, hogy most már nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is új kihívások elé kerültünk. Megszűnt az Európai Unió – tette markáns, ámde szellemes megjegyzését egy április cikkében Éric Zemmour világhírű francia esszéista, aki a nemzetállamok már-már elfelejtett jelentőségéről és Brüsszel bukásáról írt a Le Figaroban.

A baloldal azonban nem érti a most zajló apokaliptikus nemzetközi változások valódi lényegét sem, és az érdemi, támogatható javaslatok, normális társadalmi víziók kínálása helyett saját radikális őrületébe: a sorosista, Alinsky-féle radikalizmus, a szélsőségességig elmenő, tobzódó közéleti felforgatás gyakorlatába kapaszkodik.

Ennek a fajta, hol zöldre, hol vörösebbre mázolt radikalizmusnak az igazi ellenpólusa csakis a tekintélyben és társadalmi rendben hívő korszerű konzervativizmus lehet, amely a méltó hagyományok és a fennálló társadalmi rendszer tiszteletére alapítja politikáját, és a jelenkori, globális eredetű bajok ellenére, inkább a felforgató társadalmi átalakítások kockázatait akarja megelőzni.

Miközben Soros hívei egyre hangosabban alapjövedelmet követelnek, és a vírusjárvány miatti nehézségekben ócsárolják a magyar kormány foglalkoztatáspolitikáját, a jobboldal éppen ezért is, bölcsen, következetesen elutasítja a forradalmi változásokat és a mesterséges egyenlősítő kísérleteket, amelyek úgyis csak erőszakkal képesek elérni céljukat.

Ezért volt szüksége Magyarországnak, és ezért lenne szüksége Európának is egy konzervatív, nemzetállami elkötelezettségű stabil többségre.