Tüntetéstan

Érdekes transzparensre lettem figyelmes a minap. Diákok tüntettek, és az egyik azt kürtölte világgá: „Érzem, hogy butulok.” Magas volt a labda, megfordult a fejemben az a gonosz válasz is, hogy nincs már hová, haver, de nem lett volna igazam. Nem ő a felelős.

Számtalan rokonom, ismerősöm, barátom dolgozik pedagógusként, akik kénytelenek voltak nagyon megtanulni, miként lehet embert nevelni úgy is, hogy közben a szocialista ember­típusról, majd – hirtelen váltással – a fogyasztói társadalom globális kihívásairól hadoválnak ugyanazok a főokosok. Ők tudják, nincs az az oktatási rendszer, amelyik megtilthatná egy szakmáját hivatásának tekintő pedagógusnak, hogy a legmodernebb módszerekkel a legkomolyabb tudást adja át tanítványainak, miközben elsősorban szereti őket. Sem ők, sem tanítványaik soha nem demonstrálnának ilyen táblákkal.

De azzal a szöveggel sem, hogy túl lennének terhelve. Állítólag már Arisztotelész is arról panaszkodott, hogy ezek a mai fiatalok inkább gerelyt hajítanának a filozófiában való elmélyülés helyett.

A hetvenes évek óta az oktatási reform szükségességéről éneklünk.

Én ki nem állhattam például, amikor könyvtárismeretekből hosszú számsorokat kellett bemagolnom. De soha nem felejtem, ahogy kedves professzorom végtelen szeretettel a hangjában leszerelte ifjonti hisztériámat: „Mindegy, mit tanul, Gajdics, csak használja a fejét!” Fontolja ezt meg mindenki, mielőtt fölülne az újabb transzparensek hangzatos szólamainak.