Három perc a teljes szabadság

– Köztudott, nagyon nehéz igazán jó slamet írni, neked mégis sikerül. Hogy indult ez az egész az életedben?

– Időnként én is csodálkozom, hogyan kerültem bele. Gátlásos kamaszlány voltam, tizenegyedikes, amikor elmentem egy irodalmi táborba, ahol szó volt a slam poetryről (Simon Márton és Závada Péter tartottak egy workshopot róla). Ott ismerkedtem meg a műfajjal, aztán beneveztek az első versenyre, ahol akkora sikert arattam, hogy azóta folyamatosan hívnak. Kicsit tündérmeseszerűen jött a dolog. Nappal bejártam az óráimra, éjszaka meg slammerként jártam az országot, sokszor alvás nélkül ültem be reggel újra az iskolapadba. A slam poetry a lehető legdemokratikusabb műfaj, épp az a lényeg, hogy bárki felállhat a színpadra, és elmondhatja azt, amit gondol a világról vagy önmagáról, nincsenek királyok és királynők. Két fontos szabályt kell csak betartani: az egyik, hogy csak saját szöveget lehet mondani, a másik pedig, hogy a közönség türelmével nem illik visszaélni, ezért egy slam hossza nem több három percnél.

– De mitől lesz jó?

– Nagyon nehéz megmondani. Mivel színpadon hangzik el, sőt ráadásul gyakran kocsmákban, vagyis olyan helyen, ahol elég nagy az alapzaj, ezért a legnehezebb megragadni közönség figyelmét. És a legjobbak sem tudhatják soha előre, hogy azon az estén azt a közönséget sikerül-e újra lenyűgözniük.

– Mégis hogy döntöd el, hogy az adott ötletedből mi készüljön?

– Az ötleteken a születésük pillanatában látszik, mi a műfajuk. Ha egy jól hangzó nyelvi poén jut eszembe, akkor azt a slammappába teszem, telefonba jegyzetelek. Ha egy bonyolultabb gondolat ül bele a fejembe, akkor azt a regénymappába teszem. És gyakran jutnak eszembe egész verssorok vagy verstémák is, amik ezek alapján a versmappába mennek. De van olyan szövegem, amit megírtam slamként, rapként és novellaként is, de ezt egy kicsit azért csalásnak érzem.

– Nem álltál le a tanulásról, a civil életben mivel foglalkozol?

– Harmadéves forgatókönyv­író szakos hallgató vagyok a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Mivel csak öten vagyunk a csoportban, ezért az összes létező órára muszáj bejárnom, eléggé szembetűnő lenne a lógás. A napjaim nagy részét az egyetemen töltöm, a szünetekbe igyekszem minél több munkát beleszuszakolni. Sajnos – vagy szerencsémre, ezt nem tudom eldönteni – munkamániás vagyok. Egyrészt bármikor eszembe juthat bármi olyan, amit azonnal le kell jegyzetelnem, másrészt szinte folyamatosan vannak olyan feladataim is, amiket nem lehet elengedni: szinte egyfolytában dolgoznom kell rajtuk. Most például egyszerre írom a harmadik regényemet, egy drámaadaptációt és a diplomafilmem forgatókönyvét. És elég sokat járok fellépni is ide-oda.

– Egy-egy fellépés és előadás előtt szoktál izgulni? Van valami babonád?

– Nem, egyik sem jellemző rám. Ez nem azért van, mert minden alkalom jól sikerül, hanem mert egészen kiskorom óta tudom, hogy aki valamit csinál, annak ezt meg is kell mutatnia. Egy sportoló sem foglalkozhat azzal, hányan nézik verseny vagy meccs közben, hanem azzal van elfoglalva, hogy ki tudja hozni magából azt, ami az edzéseken már simán ment. Mondjuk azért a Budapest Parkban nyolc-tízezer ember előtt kicsit másképp szorul össze a torkom, mint egy kellemes baráti beszélgetésnek ígérkező rendhagyó irodalomórán.

– Hogyan látod magad pár év múlva?

– Szeretném egyre jobban tenni, amit tennem kell: még nagyon sok regényt, filmet, színdarabot és verset tervezek megírni. És szeretném beutazni a világot. Közben jól is szeretnék mulatni. Ezért szeretném megőrizni azoknak az embereknek a barátságát, akik fontosak nekem, és készen állok új barátságokat is kötni.