A világ első hazugsága

Valamikor régen, amikor még mindent erdők, hegyek, tavak és folyók borítottak, és csak kevés ember lakta a földet. Ők csoportokba verődtek, hogy könnyebben megküzdjenek a természettel, és így minél tovább életben maradhassanak. Nem beszéltek egymással, csak rajzokat és jeleket használtak, ha mondani akartak valamit. De mivel egész nap vadásztak vagy gyűjtögettek, nem nagyon akadt semmi különös, amit megvitathattak volna egymás közt. Fürge is azt csinálta, amit a többiek. Egy nap azonban túl messzire másztak fel Szőkével, a társával a hegyen, és elvesztették a többieket. Lassan rájuk sötétedett már, de még mindig nem lelték a törzset, így úgy látták jobbnak, ha menedéket keresnek, mondjuk egy barlangot éjszakára.

Fürge támogatta Szőkét, akit megsebesített a vad, melyre aznap vadásztak. Ráadásul el sem tudták kapni, így étlen-szomjan, dideregve botorkáltak be a rideg falú, fekete lyukba, amit hosszas menetelés után végre találtak. Fürge elment fáért, de a vizes gallyakból sehogy sem sikerült tüzet csiholnia. Kedvetlenül tördelte apró darabokra az ágakat, hogy aztán megpróbálja újból összeilleszteni őket. Egészen addig szórakoztatta magát így, míg valaki finoman meg nem bökte.

Szőke reszketve nézett rá, szemében ijedt fény csillogott. A tigris összekarmolta a karját, de nem a sebe fájt, hanem az, hogy a szőrmebundáját is szétszaggatta az állat. Az alattomban a bunda alá bekúszó hideg mostanra összekoccantotta a fogait is, s az az ijedt fény a szemében is azt mutatta, jól tudja, nem szabad pőrén maradni éjszakára.

Fürge visszabökte a társát, majd levetette a bundáját és neki adta. Szőke belebújt és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Fürge őt is kedvtelve figyelte, egészen addig, míg fázni nem kezdett. Hiszen immáron rajta nem volt semmi.

Lassan Szőkének is feltűnt, hogy hiába bugyolálta be magát a szőrmébe, mégse dőlhetett hátra nyugodtan aludni. Megragadta Fürge csuklóját és rábámult. Fürge a csillagok fényében olvasott a szemében.

„Te nem fázol?” – kérdezte Szőke.

Ó, dehogynem. Fázott, már a fogai is kocogtak. Szőrméjük viszont csak egy volt, és Fürge azt szerette volna, ha a társa alszik benne. Felpillantott az égre, majd vissza Szőkére és határozottan megrázta borzas fejét.

„Nem fázom” – hazudta, majd elfordult és tovább tördelte az ágakat. Egész éjszaka rakosgatta őket. Amikor a lábai már megdermedtek, de a keze még mozgott, akkor is velük játszott, mint egy kisgyerek. Aztán az ujjai sem mozogtak már, az ereiben mintha megdermedt volna a vér. Fürge ekkor hátra vetette a fejét, a csillagos égre nézett, és Szőke szuszogását hallgatva elgondolkodott azon, miért nem vette le róla a szőrmét, amikor még le tudta volna. Mindenesetre nem bánta meg, hogy elmulasztotta ezt. Úgy érezte, nem tudott volna másnap vadászni menni a bundával – de a társa nélkül.

Így majd Szőkének kell, de talán neki sikerülni fog. És talán azt is megbocsátja majd, hogy hazudott neki...

Péntek Kamilla