Sikerének titka: alázat és szerelem

– Hogy kerültél az anyósülés közelébe?
– Már négyéves koromban eldöntöttem, hogy raliversenyző leszek. Mindent erre alapoztam az életemben: úgy végeztem iskolát, ezért lettem autószerelő. 17 évesen indultam el életem első versenyén, az akkori A5-s kategóriában, navigátorként. Nagyon hosszú volt az út idáig, hiszen technikai sportról beszélünk, amihez nagyon sok pénz kell, anélkül senki vagy – ahogy én is, de ezt így élvezem.

– Hiszen bajnoki címed van...
– Nem a bajnoki cím a lényeg. Azért csinálom ezt az egészet, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legjobb. Most 34 éves vagyok, mondhatni csikókorú, s olyan pilóták mellé ülök be, akik még csak most kezdik ezt a sportot. Fogasy Gergővel úgy szereztük meg ezt a bajnoki címet, hogy neki még nem volt ralis múltja, mégis a lendület, a ritmus, amit tőlem kapott, elvezetett odáig, hogy ötből négy futamot megnyertünk. Csak az volt a lényeg számunkra, hogy befejezzük az összes megmérettetést. A stabil, feszes versenytaktika meghozta a gyümölcsét! Nyáron részt vehettem a finn vb-futamon, ahol addig még magyar nem ért célba, Szabó Zolival azonban negyvenkettedikként gurultunk át a célvonalon, ami nagyon jó eredmény. Ezért az elismerésért érdemes versenyezni. Az a lényeg, hogy érezd egy-egy verseny után, hogy igenis te kihoztad magadból a maximumot. Ma már eljutottunk odáig, hogy lehet, hogy nem vagyunk híresek, népszerűek a hétköznapokban, ám sikerrel végzünk egy-egy versenyen, ez nekünk már elég.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Négyéves korában eldöntötte, raliversenyző lesz
[/caption]
– Bajnoki címedet Kecskeméti Zoltán emlékének ajánlottad.
– Sokan vagyunk itt Kaposváron, akik eredményesek a raliban – Budai Marcsi, Kecskeméti Balázs, Szecsődi Norbi, Hideg Krisztián –, mindez mesterünknek köszönhető. Kecskeméti Zoltán egykor Magyarország legjobb navigátora volt, nagyon sokat tanultam tőle. Ő volt az, aki lefektette az alapokat, elsajátítatta a technikát. „A sofőr a mester, a navigátor pedig a karmester” – gyakorlatilag annak kell történnie az autóban, amit a navigátor mond. Ezért van jelentősége annak, hogy milyen itinert készítesz, annak milyen a nyelvezete, a szóösszetétele, s azt milyen hangsúllyal adod tovább a pilótának. Zolitól megkaptuk ezt az ajándékot, s ez a munka kamatozik most is, habár ő már nem lehet köztünk.

– Sose gondoltál arra, hogy kormányra cseréld a jobb oldalt?
– Dehogynem, de ahhoz még több pénzre lenne szükség. 2000-ben versenyeztem is egy Skoda Favorittal, abszolútban gyorsasági szakaszokat is nyertünk. Az is működött, de megtaláltam a helyemet a jobb oldalon. Habár a mai napig jobban szeretek vezetni, mégis megvan a navigátori posztnak az az érzése, ritmusa, ami rabul ejt.

– Az S1 kategóriában egy Lada VFTS-sel száguldoztatok.
– Az S csoport a már lejárt homológizációjú autókat foglalja magába, vagyis olyanokat, amik 10-20 évvel ezelőtt komoly versenyautók voltak, míg a szám a motor nagyságát jelöli - mi az 1-essel a legkisebb motort üzemeltetjük. A hanghatásokat tekintve pedig a Lada a legjobb. Az az élmény, amit egy ilyen kocsi ad, az egy magyar számára feledhetetlen, hiszen mi ezen nőttünk fel. A VFTS a csúcsok csúcsa volt anno, mindenki erről álmodott, nekünk pedig most megadatott ez a lehetőség, hogy ilyennel menjünk, én nagyon élvezem.

– Mesélj a finnországi vb-futamotokról!
– Szabó Zoltánnal vágtunk neki a versenynek. Összehasonlíthatatlan az ottani szervezés az itthonival. Minket, „kis magyarokat” is ugyanazzal az örömmel fogadtak, mint a nagy sztárokat. Egyik kedvencem az volt, amikor az egyik gyorsasági után az itineremben egy körforgalom volt a következő állomás, de állt a sor több kilométeren keresztül. Előznünk kellett a záróvonalon, hogy odaérjünk a zárószakaszra. Megjelent szemben egy rendőrmotoros, fel is készültünk lelkiekben, hogy most jól megbüntet bennünket, de pont az ellenkezője történt. Megfordult, intett, hogy utánam, és kivezetett minket a dugóból, hogy teljesíteni tudjuk az időnket - pedig 93-as rajtszám volt az autónkon... A vb-futamot a 42. helyen zártuk a 125-ből, 30 ezer ember fogadott minket kiabálva és tapsolva. Egyedül mi indultunk magyarok, de azt hiszem, nem is hoztunk szégyent a lobogónkra. Megyünk jövőre is!



– Mennyire népszerű a rali a nézők körében?
– A ralisport egy öngerjesztő folyamat, aki elmegy egy versenyre, az legközelebb is ott lesz. Napjainkra azonban megváltozott a „ralikultúra”: az emberek már nem sétálnak át egyik gyorsaságiról a másikra, s több zöldterületet nem is kapunk meg azzal az indokkal, hogy környezetszennyezést okozunk, holott kötelességünk a verseny utáni hulladékgyűjtés. Régen igazi fesztiválhangulat uralkodott a gyorsaságikon, ezt kéne újraéleszteniük a szervezőknek.

– Mik a jövőbeli céljaid?
– 2011-ben átülök a másik oldalra, és Kecskeméti Balázzsal az oldalamon száguldunk majd a ralisprint futamain. Kaptam más ajánlatokat is, így még az is elképzelhető, hogy egy-két külföldi versenyen, IRC vagy vb-futamon is rajthoz állok navigátorként.

A házuk is ráment, de ezüstérmesek lettek

Szabó Krisztián volt már 3. a magyar bajnokságban Hodula Misivel, nemrég pedig Fogasy Gergővel nyert bajnoki címet. Eb-futamon végzett a 8., és a 14. helyen, emellett Posta Attilával nyert abszolútban Mikulás és Veszprém Ralit. A legbüszkébb mégis a 2005-ös Hideg Krisztiánnal elért eredményére: az Osztrák Bajnokságban, illetve az Európai Zóna Bajnokságban is abszolútban lettek ezüstérmesek. Azon a futamon olyan anyagi hátrányban voltak, amit csak a személyes zsenialitásukkal tudtak előnnyé fordítani. Abban az évben mindkettőjük háza ráment erre, nagy adósságokba verték magukat, de mégis végigcsinálták.