Arno avagy a természethez közel

Firenze folyója az Arno. Mit is mondhatnék róla? Nem egy Duna. Nem olyan széles, nagy folyam. Nem olyan ismerős. Nem olyan beépített a partja. Nem olyan piszkos. Nincsenek olyan szép hídjai, mint a mi Dunánknak. Viszont van egy közös bennük: a partjuk alkalmas futásra, lelki feltöltődésre, agy és lélek kis - és nagytakarításra. A test és a lélek karbantartására.

Bettivel hetente több alkalommal, az ismertetett okokból, meglátogatjuk az Arno Margitszigethez hasonló partszakaszát. Vannak, akik zenével futnak. Én nem. Nekem a szél, a madarak és a fák zenélnek. Ezek a percek mindig fölidézik bennem a nagyszüleimnél töltött napokat. Azokat a csodás napokat, amikor gondtalanul és hanyagul szaladtam a naplementébe, hogy segítsek a bocik terelésében. A Papám mindig azt mondja, hogy az embernek a szerint kell élnie, ahogy gyerekként megszokta, mert csak úgy tud nyugodt maradni. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell az életszakaszának megfelelő funkcióit betölteni, csak azt, hogy, ha gyerekként aludtunk 1 órát délután, akkor felnőttként is igyekeznünk kell 1 órát pihenni délután.



Nekem nyugalmat ad az Arno partja. Itt meg van minden, a bocikon és a nagyszüleimen kívül, ami a nyugalmamhoz kell.