Az országból mindössze négy pedagógus, köztük a kaposvári Munkácsy gimnázium tanára, Fülöpné Király Tünde nyerte el a világ egyik legrangosabb ösztöndíját tavaly. A Fulbright Program keretében egy évet töltött családjával az Oregon állambeli Bendben, ahonnan a napokban tértek haza.
Ezt ne hagyja ki!
Kattintson ide: hirvilag.hu - Több tucat újság, hírportál, rádió és televízió legérdekesebb és legfrissebb hírei - Kattintson ide: hirvilag.hu
– Indiai, mexikói, cseh, francia, svájci, brit és magyar tanárok tanítottak egy évet Amerikában, és a helyükre Amerikából érkeztek tanárok ezekbe az országokba – mondta Fülöpné Király Tünde. – Magyarországról egy budapesti, egy veszprémi és egy székesfehérvári kolléga nyert rajtam kívül, a Munkácsy gimnáziumból én már a második sikeres pályázó vagyok. A pályázat elbírálásakor az egész család terveit figyelembe vették, azt, milyen céljai vannak a család többi tagjának az utazással.
– S mik voltak azok? Három fiúgyerekkel azért ez nem kis vállalkozás volt.
– Az egyik elsődleges szempont volt, hogy a gyerekeink jól megtanuljanak angolul, s ez úgy tűnik, sikerült. Aztán nekem fontos volt a nyelvgyakorlás, hiszen a következő tanévtől már angol nyelven tanítok történelmet a Munkácsyban a kéttannyelvű osztályban. A férjem edzősködni szeretett volna kint, ez is megvalósult. S a kulturális missziót is sikerült talán teljesítenünk, hiszen már most augusztusban érkeznek ottani ismerőseink Kaposvárra, mert kíváncsiak a városra, arra, honnan érkeztünk Amerikába.
Újra itthon a Fülöp család
– Azért nem lehetett egyszerű az amerikai iskolarendszerben világtörténelmet tanítani.
– Az átlagos osztálylétszám ott negyven fő. S valóban, az ottani középiskolai rendszer sok mindenben más, mint a hazai. Az egyik fontos különbség, hogy ott mindenkit felvesznek középiskolába, nincs szűrés, felvételi. A kötelező tárgyakon túl – angol, történelem, matematika, idegen nyelv – választhatnak, hogy miket tanulnak, van például főzés, sport, de lehet sétát is választani, azért is jár kredit.
– Akkor igaz az a vélekedés, hogy nem lehet összehasonlítani a mi középiskolai oktatásunk színvonalát az ottanival?
– Valóban alacsonyabb színtű az ottani oktatás. Nem véletlen, hogy a cserepartneremnek furcsa volt, hogy a Munkácsy gimnázium kéttannyelvű osztályában milyen magas szinten beszélik az angolt a diákok. Ugyanakkor számomra rögtön kiderült, én nem tudok úgy történelmet tanítani, hogy az ottani diákok nem tudják például, a Szovjetunió egy ország volt. Így hát egy hónapon át alapoztunk. De az is igaz, hogy tanítottam tizenegyedikeseket is, akik például a napi politikában is teljesen jártasak voltak. Ahogy nálunk is, Amerikában is sok múlik az iskolán, a pedagóguson, és persze a gyereken. Ám a tanár szerepe ott egyfajta szórakoztató közreműködő, a lényeg, hogy a gyerek jól érezze magát.
– Akkor miként boldogul ott egy tanár, hogyan fegyelmez?
– Amikor például már elég nehéz volt mit kezdeni a 40 fős osztályokban a diákokkal, hogy megértsék, mi a demokrácia, azt találtam ki, írjanak erről egy rap dalt. Azonnal kivirágoztak. De az is nagyon népszerű volt, amikor projektmunkát kellett csinálniuk. Volt, aki egy szigetet úgy készített el, hogy kenyérből megsütötte, s ott mutatta be a domborzatát. Ám óriási segítség a tanárnak a közreműködők munkája: például tanítottam egy hallássérült fiút, hozzá jeltolmács járt, függetlenül attól, hogy egyedüli volt, aki ilyen problémával küzdött. De szakemberek segítettek a különféle tanulási nehézségekkel küzdőknek, s kaptam listát arról is, kik küzdenek egyéb problémával, kit nem lehet felszólítani, mert nagyon félénk. Tehát a diák személyiségi jogait maximálisan szem előtt tartják.
– Annak ellenére, hogy az oktatás színvonala alacsonyabb, innen úgy tűnik, valamitől ott jobban működik az élet.
– Gyakorlatiasabb az amerikai rendszer. Ott valóban kezelik a kortüneteket. Például, ha egy fiatal lány teherbe esik, nem zárják ki a rendszerből, visszavárják. Járhat órára terhesen vagy babával is, s választhat például főzés órát is. De a sérült emberekre is hihetetlen energiákat fordítanak. Volt például egy Down-kóros fiatalokból összeállított kosárlabdacsapat, amelyik megnyerte az országos bajnokságot.
– Talán mert ott ilyesmire is futja.
– Annyi bizonyos, hogy aki ott dolgozik, az megél. Szinte minden olcsóbb, vagy annyiba kerül, mint nálunk. Most például ársokkban vagyunk, az egy év alatt mennyire felment mindennek az ára itthon. Oregonban például olyan törvény van, hogy nem tankolhatod a saját autódat. S ezzel már munkahelyeket teremtenek, mert a kútnál kötelező embert alkalmazni erre. Vagy van egy nagy áruházlánc, amelyiknek olyan foglalkoztatási programja van, hogy kizárólag idősebb embereket alkalmaznak. Egyébként ott abban látják az országuk sikerét, hogy bármiféle kormányzati döntés nincs olyan közvetlen kapcsolatban az emberek életével, mint nálunk.
– Akkor megfordult a fejükben, hogy esetleg végleg kint kellene maradni?
– A gyerekeket visszahívták kosárlabdázni és persze tanulni. Tehát, ha akarnak, élhetnek majd a lehetőséggel.
– A legjobb és a legrosszabb élményük.
– A legkellemesebb, hogy eljuthattunk megnézni élőben négy NBA meccset. A legkellemetlenebb a cserepartnerek együttműködőképtelensége. Ez azonban talán annak az eredménye, hogy sajnos az amerikai félnek korántsincs olyan komoly kiválasztási rendszere, mint, amilyen nálunk volt.
– Voltak mélypontok az egy év alatt? Amikor már nagyon haza kellett volna jönniük?
– A beszokás viszonylag könnyen ment, sok volt az elfoglaltság a gyerekek miatt is. Talán áprilisban, amikor a nagyobb gyerek hazajött tőlünk. S a születésnapomon márciusban, amikor iskolalátogatáson voltunk. Ott egy korábbi csereprogramos tanárnál az első, amit észrevettem, az egy poszter volt a Hortobágyról. Aztán meg Kaposvár főteréről egy kép. Na, akkor hirtelenjében megtudtam, mi is az az igazi honvágy…
