Bérczes László: Idő és türelem kell az alkotáshoz

– Méltó megünneplése a kerek évfordulóknak.
– És nagyjából akkortájt, amikor megkaptam az értesítést a díjról, tudtam meg, hogy A gát című rendezésemet meghívták a Pécsi Országos Színházi Találkozóra – tette hozzá Bérczes László, a kaposvári Csiky Gergely Színház rendező-dramaturgja.

– Ezt most úgy mondta, mint aki meglepődött. Ezek szerint nem számított rá?
– Az ember elfogult a saját dolgaival… Szóval nem tagadom, reménykedtem. De ezzel így van mindenki, még akkor is, ha a POSzT szerepéről erősen megoszlanak a vélemények. De hogy az adott évben válogató szakemberek, jelen esetben Sólyom András, filmrendező és Kiss B. Atilla, operaénekes ízlése kinek kedvez, az sosem tudható.

– De azt bizonyára tudta, hogy látták a darabot…
– Azért a Stúdióban feltűnik az ilyesmi.

– Már, ha minden alkalommal ott ül az ember…
– Egy előadást hagytam ki, azt is a Nemzetiben.

– Bocsánatos bűn… Főleg, hogy az idén sorozatban negyedik rendezését mutatják be Pécsen. Az első előtt öt ínséges évig a Csiky nem jutott el a POSzT-ra. Tényleg, a társulat mit szól a sikersorozatához?
– Miután a képességeimből, személyiségemből következően stúdiódarabokat rendezek, az öt év alatt, amióta itt vagyok, szép lassan már mindenkivel dolgoztam együtt. Ez egy nagyszínpadi rendezőnek, mint például Vidnyánszky Attila vagy éppen Mohácsi János, akár egyetlen előadásban megadatik. Így lassacskán volt időm mindenkit megismerni, s hagyni, hogy megismerjenek. És ami talán fontosabb: elfogadjanak.

– Nehezen ment?
– Hááát… Amikor megérkeztem, elmaradt az örömuijjongás… Tartózkodóak voltak velem, sőt, talán gyanakvóak. A bizalmat nem adják ingyen, de ez nem baj. Rá kellett szolgálni, és talán nagyképűnek tűnik, de kimondom: sikerült. Vélhetően emiatt nem érez senki irigységet, hogy már megint Bérczes rendezése megy Pécsre. Főleg, hogy ez nemcsak az én érdemem, hanem elsősorban a színészeké. Akik, s ez most nem a kötelező fényezés, szerintem nagyon erős társulatot  alkotnak. És mivel sokfelé járok előadást nézni, kimondhatom, a kaposvári e pillanatban a legerősebb társulatok közé tartozik. Hozzáteszem, ennek a fajta összehasonlításnak van értelme, és nem annak, mi volt egykor, a visszahozhatatlan nyolcvanas években.

– Az ilyen vélemények azért megkönnyítik, hogy az idegent befogadja az adott közeg…
– Annak idején egy sok sebből vérző közösségbe kerültem, klikkekkel találkoztam és széthúzással, talán csak velem és Rátóti Zolival szemben voltak egységesek…

– Szerencsés természete van, hogy ezt látva-tapasztalva nem indult vissza Pestre. Vagy nem keményített be.
– Életemben nem rúgtam még be ajtót… Csendes vagyok, visszahúzódó és konfliktuskerülő.

– Családi örökség, vagy mert relatíve későn került a színház világába?
– Utóbbihoz inkább a félelmeim és a görcsösség köthető, s ezek el sem múlnak már. Mit tudok, mit nem, s mit nem fogok sohasem megtanulni. Ám ha időt és figyelmet kapok, mint itt, Kaposváron, van esély, hogy együtt értéket hozzunk létre.

– Amikor négy éve beszélgettünk, ezt az általános elfogadottságot a meglehetősen megosztott színházi világ újraegyesítésére szerette volna használni. Úgy fogalmazott: az árok két oldalán állnak a felek, a mélyben pedig ott ül Bérczes László, aki reméli, lentről is meghallják a hangját.
– Azt soha nem gondoltam, hogy én a megosztott színházi világot képes lennék újraegyesíteni. Azt viszont igen, hogy közvetíteni tudhatok. És ott lent, középen nem egyedül üldögélek, egész jó a társaság… De tény, hogy a szakadék továbbra is megvan, s még nehezebb felkiabálni.

– Talán, ha kimászna valamelyik oldalon…
– Meg akarom őrizni azt a szabadságomat, hogy minden kérdésben önálló véleményem lehessen, és az ne függjön egyik vagy másik oldaltól. Ehhez tartozik az is, hogy kimondhassam, ha nem értek valamihez. Ami ebben a Facebook-forradalmárok és -polihisztorok uralta világban nem általános, hiszen mindenki ért a gazdasághoz, a menekültkérdéshez, a klímaválsághoz, a művészetekhez, az oktatáshoz… Az tény, hogy a politikával szemben bizalmatlan vagyok, de ezzel nem vagyok egyedül.

– Ezek után magas labda lenne az oktatásról kérdezni, mint egykori tanárembert… Tényleg, nem hiányzik a pedagóguslét? Bár azt hiszem, nem a legideálisabb pillanatban kérdezem…
– Azt hiszem, valahol megmaradtam tanárnak. Legalábbis magatartásomban, hozzáállásomban. Ahogyan egykor a tanításban, úgy a rendezésben is ösztönös módszerem: nem kijelentek, ráerőltetek valamit a többiekre, hanem rávezetem őket, s arra inspirálok, találjuk ki együtt, mi és hogyan lesz jó. Persze ebben akad egy kis manipuláció is… Ja, amúgy véletlenül sem gondolom, hogy ez az egyedüli jó módszer, de nekem ez vált be. Igaz, ebben az is közrejátszhat, hogy beteges empátiával vagyok megáldva.

– Amivel egyfajta elfogadtatási kényszer is párosul?
– Bizonyosan. Szeretném, ha mindenki elfogadna. A színházi világban persze – és talán mindenütt – mindenki arra törekszik, hogy szeressék, s ezért sok mindenre képes is. Nálam már a próbafolyamat első pillanatától a szeretet működik elsősorban. Ha nem hallatszana túlságosan gejlnek, azt mondanám: szeretetszínházat csinálok. S lehet, hogy ezzel szakmai hiányosságokat próbálok pótolni, de működik. Létrejön egy alkalmi csapat, melynek tagjai nemcsak a színészek, de mindenki, akinek köze van a készülő produkcióhoz.

– Ez a motiváció az Ördögkatlanban is?
– Persze, csak nagyban.

– Ahhoz képest, hogy nyolc éve igazából kényszerszülte vállalkozásnak indult, egy új Művészetek Völgyévé nőtte ki magát.
– Inkább egy szigetnek tartom, ahol öt napig a vágyaink szerint tudunk élni. Egy – politikai felhang nélkül értve – Másik Magyarország.

– Még meddig? Mert amint népszerű és elismert lesz valami idehaza, azonnal gazdasági szemmel tekintenek rá, s üzletté válik.
– Ezt már mások is mondták… Amíg a csapat erejéből futja, megpróbálunk „ártatlanok” maradni.

– Dicséretes próbálkozás, de egy hatvanezres fesztivál már nem „garázscég”. Több ismerősöm a Katlan idejére időzíti a nyári szabadságát – ez bizony már hírnév. Ilyesfajta népszerűséggel talán csak a Sziget büszkélkedhetett. Vagy, hogy nagyjából a témán belül maradjunk: a Művészetek Völgye.
– A Völgy más volt: naivan és jó szándékkal minden fellépni vágyót befogadott. Mi viszont Kiss Mónival a magunk ízlését próbáljuk érvényesíteni. Szándékunk szerint a minőség a meghatározó tényező. Nehéz helyzet, mert a bőség zavarával küszködünk évről-évre – ugyanakkor boldogító érzés is azt látni, milyen gazdag a magyar kultúra. Segít bennünket két védnökünk életműve is: annak idején, 2008-ban a véletlennek, a jó ösztönnek és a szerencsének köszönhetően Cseh Tamást és Törőcsik Marit kértük fel erre a szerepre. Példaként magasodnak felettünk, tudjuk, hová kell kapaszkodnunk.

– De akkor is fenyeget az elüzletiesedés réme…
– Ezért jut sokszor eszembe, hogy az lenne a legelegánsabb gesztus, ha a jövő évi, jubileumi, tizedik Katlan után befejeznénk. Összehoznánk egy amolyan best of eseménysorozatot, aztán elengednénk az egészet.

– Ilyen egyszerű lenne?!
– Én, egyedül talán meg tudnám csinálni. De az Ördögkatlan nem az enyém. Közös ügy és felelősség.

– Ez most úgy hangzik, mint valamiféle számvetés a 65. születésnapon.
– Még véletlenül sem! Na jó, a porckopásom azért figyelmeztet erre-arra…  Például, hogy a kései sikerek idején ne gondoljam azt, hogy előttem az élet. Nem, az már inkább mögöttem van. De sok a tervem és sok a feladatom. Talán emiatt is érzem úgy, otthon vagyok Kaposváron és a világban.