A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki Török Tamást, a Déryné Vándorszíntársulat művészeti vezetőjét.
– Ma már egyáltalán nem játszik?
– Huszonöt éven át voltam hűséges a röplabdához, 92-ben letettem a labdát. Azóta nem léptem pályára. Sosem érdekelt az edzősködés, korábban is játékosedző voltam. Nem akartam kiszuperálódni, az öregfiúk csapata nem jött volna be. Nagyon hiányzik, álmaimban viszont ugyanúgy játszom, mint aktív koromban. Mindegy, hogy sport vagy színház, a belső motiváció a lényeg.
Török Tamás a színművészetben is megtalálta önmagát.
– Mi hajtja? Az elégedettség? A siker?
– A megismerés. Szeretem feszegetni a saját határaimat. Csak olyan munkahelyeken dolgoztam, ami a hobbim is volt, és amikor elkezdtem nem szeretni, odébbálltam.
– Kikkel nehezebb? A sportolókkal vagy a színészekkel?
– Majdnem ugyanaz. Engem mindig a fejlődési folyamat érdekelt.
– Azok a kaposvári fiatal színészek, akik országosan elismertek lettek, szinte mind az Ön tanítványai voltak egykor. Mi Török Tamás titka?
– Úgy szoktam mondani, hogy váltsanak bérletet rám! Vegyenek ki minden olyat belőlem, amiből hasznuk van és építi, előre viszi őket. Ezzel a bérlettel addig utaznak, ameddig akarnak.
– Szeret színházba járni?
– Nem nagyon, mert fáraszt. Csak a tanítványaimat szeretem nézni. Tudják, hogy őszintén megmondom a véleményemet.
– Kemény kritikus?
– Azért hívnak oda!
– Kit néz meg legközelebb?
– Bartsch Katához megyek Székesfehérvárra. Kérte, hogy nézzem meg a Vágy villamosában.
– Azt mondják, hogy a Színművészeti Egyetem teljesen átformálja a személyiséget. Ön is így látja?
– Az összes tanítványom nagyon fiatalon került be, és szinte mindegyik más személyiséggé alakult a négy év alatt. Olykor előnyükre, olykor nem.
– A mentoruknak tekintik önt?
– A barátjuknak. A Színművészetit öreg fejjel végeztem el, a tanítványaim után mentem el tanulni. Volt olyan, hogy Karalyos Gáborral, Bartsch Katával, Balla Eszterrel, Egres Katinkával egy kollégiumban laktunk Pesten.
– Napi kapcsolatban áll velük ma is?
– Többségükkel igen.
(És nem túloz, éppen harmadszor csörög a telefonja, gyakorlatilag sorra bejelentkeznek a tanítványok, hogy éppen honnan hova nyargalnak, hogy ment a próbájuk…)
– Volt olyan tanítvány, aki alkalmatlannak bizonyult?
– Nem az én dolgom eldönteni. Fordított módszerrel dolgozom, előbb tanítom őket énekelni, majd színpadon beszélni.
– És ez tényleg bevált?
– Gondoljon csak arra, hogy az ember előbb használ dallamokat, – még ha az gőgicsélés is – mint szavakat. Az állatvilágban is számos lekottázható dallam van.
– Mi a véleménye a mostanában népszerű drámapedagógiáról?
– Hókuszpókusz, ami tévútra visz. Sokan hiszik, hogy ha drámapedagógiáznak, akkor színjátszást tanulnak. Pedig nem. Ha színész pályára készítünk fel valakit, akkor a drámapedagógia csak módszer és nem produkció. Ha drámapedagógiai módszereket alkalmaz egy magyartanár, az nagyon jó. De hogy a drámapedagógia kiváltsa a színjátszást, az elképzelhetetlen!
– Mégis sokan összemossák.
– A színjátszás alapja kőkemény munka beszédtechnikával, mozgáskultúra fejlesztéssel, énekléssel. A pályára, az előadásra készít fel, nincs napi siker, sok kínlódás és munka van. A drámapedagógiában pedig naponta lehet sikerélménye a fiatalnak.
– Ezért jött el a Toldiból?
– Nem ezért, de ma is meggyőződésem, hogy művészetet művészeknek volna szabad csak tanítaniuk.
– Miért nem tanít az egyetemen?
– Korábban felkért a dékáni hivatal, hogy adjam le, milyen kurzusokat tudnék vezetni, én leadtam. Azóta sem kerestek.
– Pedig a Nyári Színház jó lehetőség lenne a színművészetis fiataloknak a bemutatkozásra.
– Volt már két sikeres bemutatkozásuk, szerintem fontos lenne a kaposvári közönséggel találkozniuk, rajtam nem múlik.
– Miért szeretik az emberek a dérynések műsorait?
– Mert róluk szólnak. Az ünnepi műsoraink nem átpolitizáltak. Küzdelmes történelmünk során mindkét oldalon emberek voltak, érzelmi és fizikai veszteségek. Mindig ezt próbáltam szemléltetni. Ha el tudtam gondolkodtatni a közönséget, az jó.
– Kisebbik lánya, Anna is tagja a társulatnak. Nehéz neki?
– Igen, szigorú vagyok. Volt egy zongoristánk, aki azt mondta:
– Figyelj! Legyél már az apja is!
– Tudatosan nevelte a pályára?
– Nem, magától kezdte el még az óvodában. Később a Hajmási Pétert fújta a zuhany alatt. Képzelheti, amikor hallom, hogy tisztán kiénekel minden hangot és csak nyolc éves. Ekkor döbbentem rá, hogy minden eldőlt.
– Játszottak együtt valaha?
– A Jancsi és Juliska című mesejátékban, Anna lányom volt Juliska. A boszorkány szerepébe egyszer be kellett ugranom, szóról szóra tudtam a szöveget, csakhogy durván kellett viselkednem a 14 éves kislányommal, ketrecbe kellett dobnom, kiabálnom vele… Rettegtem a közös jelenettől, ám neki a szeme sem rebbent! Csak a boszorkányt látta, nem engem! Én szentimentális voltam, ő profi!
– Látszik majd a Nyári Színház műsorában, hogy húszéves a Déryné?
– Bár iszonyú aktualitása lett volna, hiszen idén tíz éves a Nyári Színház, ahol éppen mi, dérynések mutattuk be az első színházi előadást, a Yermát, mégsem lesz méltó ünnep. Volt olyan gondolatom, hogy ha már 20 évesek vagyunk, hazahívom az összes dérynést és ismét mi nyitjuk meg július 1-jén a Nyári Színházat. Anyagi okok miatt ez nem valósulhat meg. Nem akarom úgy ünnepelni magunkat, hogy az nem elegáns.
– Feladja?
– Úgy oldom meg, hogy a patcai alkotóházunk kapuit egész nyárra kitárom és jöhetnek, akik szeretnének velünk ünnepelni.
–Tud énekelni?
– Átlagos közönség hangom van, de igen kritikus a hallásom.
– És szokott?
– Kicsit vicces, vizsgázott sanzon és operett énekes vagyok, de sosem játszom a tanítványok között. Legfeljebb ha betanítok egy dalt, akkor előénekelem.
– Játékosedzőként beállt a csapatba, most meg nem?
– Á, így az egész előadás az enyém!
Török Tamás
Gyermekkorában a színházról álmodozott, mégis röplabdázni kezdett. NB-I-es szintig jutott a saját maga által alapított csapatával. Közben érdeklődött a színjátszás iránt, példaképének egykori magyar tanárát, Vidák Gizellát tekinti. Elvégezte a Színművészeti Egyetem színházi dramaturg-esztéta szakát, igaz azonban, hogy ez csak egy az öt diplomájából, amelyek között az ELTE történelem szakos papírja is megtalálható. Erről azt vallja, hogy mindig a megváltozott körülményekhez kellett képeznie magát, és ha azt nem is tudta mindig, mi akar lenni, azt igen, hogy mi nem.
Bár Tabon született, közel 50 éve él Kaposváron, igazi lokálpatrióta. Úgy véli: az ember ott töltse be a hivatását, ahol él. A „városnak lelke van” – indokolja a kötődését. Jellemző, hogy amikor a Színmű-vészetin írta és rendezte a vizsgadarabjait, azokat is mind Kaposváron mutatta be, így a Yermát, a Rózsaszínű életet, a Jancsi és Juliskát is a megyeszékhelyen nézték meg a tanárai. 1998-ban Kaposvár Szolgálatáért, 2000-ben Somogy Polgáraiért kitüntetésekben részesült. Húsz éve alapította a Déryné Vándorszíntársulatot, amely azóta önfenntartó.
2007-ben az ENSZ Menedék-díjjal jutalmazta a „Mirad – Egy fiú Boszniából” című stúdiódarabban dramaturgként nyújtott munkájáért. „Jólesik a kitüntetés, de nem foglalkozom vele naponta” – vallja. Két lánya van, Anna 20, Kata 24 éves. „Remélem ők is a barátjuknak tartanak”.
rajtuk kívül a tanítványaira a legbüszkébb: Bellai Judit a Bécsi Operában, Lugossy Klaudia Szolnokon, Balla Eszter a Madáchban, Szabó Kimmel Tamás a Nemzetiben játszik, Karalyos Gábor, Bartsch Kata és Egres Katinka szabadúszók, D. Tóth András az RTL Klub riportere, Horváth Szabolcs, Savanyó Attila és Tarr Judit színművészetis.
A hobbijáról pedig csak anynyit mondott: „a munkám”.
