Író-olvasó találkozón jártunk, ahol Müller Péter író beszélt a várakozás művészetéről, a sorsteremtés mágiájáról és a gondviselés segítségéről. Rólunk, emberekről.
– Új könyvében, a Gondviselés-ben többször írja: 73 éves lett, és vissza tud nézni. Milyennek látja a világunkat?
– A gyerekkorom a világháborúban zajlott, amikor Magyarország romokban volt, amikor az életünket féltettük, amikor megölték a szüleinket, nagyszüleinket, vagy elhajtották őket meszsze a szeretteiktől. Tele volt az ország hullákkal, sebesültekkel. Ehhez képest ez a mai világ kifejezetten könnyű, szinte azt mondhatnánk, hogy egy operett.
- Milyenek ma az emberek?
– Valahogy furcsa, mert amikor valódi szenvedés van, igazi pokol, akkor az emberek sokkal összeszedettebbek és nyíltabbak. Sokkal jobban kijön belőlük a gonoszság vagy az abszolút jóság: ez az ember saját alaptermészetét sokkal jobban megmutatja. Ugyanez történt 1956-ban is, ahol megsebesültem. Ott is, nyomás alatt, présben mindenkinek a saját arcát láthattuk: jót is, rosszat is. Ami itt van, az nem a valóság. Ez a „pszeudo-arc”. Ez a nyöszörgő, ez a nyavalygós, álbátor, sunyi, ravaszkodó, bizonytalan, kiegyezős, kompromisszumos, hazug világ. Amiben most élünk.
Müller Péter somogyi rajongói előtt beszélt a könyvekről, az ezotériáról
– Mennyire nehéz Magyarországon írónak lenni? Az is felmerült egy hetilapban, hogy tüntessünk el magyar írókat a könyvespolcokról.
– Ez mindig így volt, csak néha erőteljesebben, máskor gyengébben. Az egyik mindig el akarta tüntetni a másikat. Általában a magyar írók életrajza meglehetősen kemény. Elég, ha megnézzük például, hogyan haltak meg íróink, milyen mellőzöttségben éltek, vagy hogyan marták, harapták folyamatosan egymást. Ez nem egy lányregény, soha nem volt könnyű.
– Mi az, ami kapaszkodót, segítséget, mentsvárat jelenthet? Könyvek, művészet?
– Nem, egyik sem. Az embernek egyetlen mentsvára van, és az önmagában van. Csakis itt, legbelül, akármilyen könyvet olvas, és bármilyen színházat néz. Egy jó könyv olyan, mintha az olvasó maga írta volna. Én az összes művemet közös műnek tartom. Babits Mihály azt mondja: „minden ember lelkében dal van.” Ezt a dalt kell meghallani.
– Adhat segítséget vagy vezető utat?
– Természetesen az nagy dolog, hogy ha az ember lát maga előtt képeket. Nem is betűket, csak képeket. Beszélni, írni, fecsegni, prédikálni mindenki tud. Ami hiányzik a világból, azok a nagy példaképek. Ami ma hiánycikk, az a nagy ember. A világkultúrából Jézus volt az, akitől a legtöbbet tanultam. Ezt a szónak a legmélyebb értelmében mondom, nem is vallásosban, hanem metafizikaiban. És ő kifejezetten azt tanítja, hogy ebben a sötét világban üldözik a szellemet. Ha nem harapnak bele az emberbe, az már gyanús, mert akkor valamit nem jól csinált. De nincs mit tenni. Küzdelemre születtünk.
– Hogyan hallhatjuk meg azt a dalt, amely bennünk szól?
– Gyermekkorunkban még zsenik vagyunk, és mindent tudunk. Nehéz ezt a tisztaságot megőrizni. Én gyáva kisgyerek voltam, és ijedt. Nagyon hamar kitaláltam, hogy elmegyek bokszolni. Mára szét van verve az arcom, de nem bánom. Az első edzőm, aki tanított, azt mondta: „bele kell nézni a pofonba”. Ezt akkor alapjaiban megtanultam. Nagy hangzavar van bennünk. Nem könnyű a mélyről szóló, valódi üzenetet meghallani. A káosz gyermekei vagyunk.
Az ezoterikus irodalom kiemelkedő alakja
Gondolatok, érzések hálójában – a világ megmagyarázható dolgai
Müller Péter 1936. december elsején született. Író, dramaturg, forgatókönyvíró és előadó. A magyarországi ezoterikus irodalom kimagasló alakja. A helyes életmódot szoros összefüggésbe helyezi belső világunk karbantartásával és harmóniájával. A 73 éves író számtalan könyvet írt már a világ megmagyarázható és megmagyarázhatatlan dolgairól, az élet és a lélek misztikumáról. Pályáját 1955-ben rendezőasszisztensként kezdte a Madách Színházban. Házas, feleségével 1956-ban ismerték meg egymást, két gyermeke van. 1979-ben megkapta a Filmkritikusok díját, 1997-ben az Onasszisz-díjat, 1997-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, és 1998-ban József Attila-díjban részesült.
