Karakterek

Nehéz lenne pontosan megmondani, minek köszönheti már most is hatalmas, s egyre növekvő népszerűségét a magyar labdarúgó-válogatott. Kínálná magát, hogy a nemzeti hagyománynak, de ezzel azért csínján kell bánni. Nem mindig Puskásék, Alberték és Nyilasiék rúgták itt a labdát, és nem is mindig több tízezer néző előtt. Felidézhetjük, hogy a régi Puskás Ferenc Stadion, az egykor volt Népstadion – Kazahsztán elleni – búcsúmeccsére, nem több, mint öv éve, csupán tízezren voltak kíváncsiak; az abszolút mélyponton, 2003 novemberében az észtek ellen pedig ezren sem mentek ki az Üllői útra.

Most viszont természetesnek tekintjük, hogy Marco Rossi csapata telt ház előtt fogadja Uruguayt az újjávarázsolt aréna avatómérkőzésén, legfeljebb azon ámultunk el, hogy néhány óra alatt elkapkodták az összes jegyet. De ez is érthető valahol, hiszen a közelmúltban a Groupama Arénában rendezett mérkőzésekre is pillanatok alatt elfogytak a belépők. A lelkesedés parazsa persze mindig ott izzott a lelkekben, csak éppen egy-egy kudarc után látványosan kihűlt – újabban viszont a fájó vereségek sem lohasztják le a rajongást.

Mégis, miből táplálkozik ez a reneszánsz?

A magyarázatot talán ott kereshetjük, hogy napjaink­ban ismét ügy – ne féljünk kimondani: nemzeti ügy – a magyar válogatott szereplése. A Mexikót követő évtizedekben megtanultunk lemondóan legyinteni az újabb és újabb arcpirító eredményekre,

ma viszont ismét azt érezzük, a futballválogatott sorsa valamiképpen a mi sorsunk is.

Szociológiai közhely, hogy az egyén hat a közösségre, a közösség pedig az egyénre, és ez a szimbiózis szerencsés esetben mindenki javát szolgálja.

Azt érzem, az lehet a titok nyitja, hogy ez a kölcsönhatás működik ismét egészségesen, letisztultan. Az ezredforduló utáni években, sajnos, általános jelenségként, a válogatott játékosok zöme olyan exkluzív klubként tekintett a válogatottra, amely az egyén (értsd: a szerencsés válogatott labdarúgó) boldogulását, karrier­jét hivatott szolgálni. Érdemi visszacsatolás nélkül. Ma ismét nemcsak kapni, hanem adni is akarnak – még ha nem is kivétel nélkül – a válogatott labdarúgók.

Senki nem vetne rá követ, ha vár még egy hetet, Nagy Ádám három hónap után vasárnap mégis visszatért a klubcsapatába, így is bizonyítva, játékra kész a válogatottban. Willi Orbán is kúrálhatná magát kényelmesen, mégis mindent elkövet, hogy jövő kedden ott lehessen a pályán Cardiffban. Ők, az ilyen játékosok az igazi karakterek. A példaképek, akikből nem sok akadt az elmúlt évtizedekben.