2020. 09. 30. 06:30 | [email protected]

„Most annyit mondhatok, ha lesz lehetőségem, örömmel fogom meghívni újra Balázst. Örülnék, ha meglenne a százkilencedik válogatottsága. De az általam felállított feltételek miatt ezt most még nem tehetem meg.”

Nem nehéz kitalálni, az idézet Marco Rossitól származik, aki hétfőn kihirdette a keretét az októberi három válogatott mérkőzésre. A szövetségi kapitány szokás szerint néhány névnél indokolt is, ezt ezen az oldalon a vele készült interjúban el lehet olvasni. A beszélgetésben azonban nem szerepel az, ami a fenti idézetben található, és amit Marco Rossi a sajtótájékoztatón magától mondott: örülne, ha Balázsnak, azaz Dzsudzsák Balázsnak meglenne a százkilencedik válogatottsága. Ennek az a jelentősége, hogy a szélső jelenleg Király Gáborral holtversenyben áll az élen a válogatottságok számát illetően, és ha még egyszer pályára léphet a nemzeti mezben, akkor egyedül vezetheti ezt a dicsőséglistát.

Amúgy nehéz lenne vitába szállni a kapitánnyal, nagyon helyes, hogy nem válogat a másodosztályból.

Ezzel szemben nem érv, hogy Nagy Ádám is a másodosztályban játszik, mert a magyar és az angol második vonalat össze sem lehet hasonlítani. Az utóbbit Európában az öt topliga mögött a hatodik legerősebb bajnokságként rangsorolja a szakma, a magyar élvonal nincs az első húszban sem, el lehet képzelni, hol lenne található az NB II., ha egyáltalán kalibrálná bárki is. Ez a szint valóban nem készít fel olyan képességű és tudású futballistákat sem a válogatott kihívásaira, mint a csúcsot kisajátítani óhajtó Dzsudzsák Balázs.

Ezzel együtt ez az óhaj biztosan teljesül majd. Ha a sorok között olvasunk, Marco Rossi azt mondta, nála Dzsudzsák Balázs már nem fér az elképzelésekbe, a posztján, illetve a posztjain ő másokkal tervez, de természetesen megadja a játékosnak, amit annyira szeretne. Arra alkalmat találni, hogy egy megfelelő meccsen még egyszer pályán léphessen, nem megoldhatatlan feladat. És tegyük hozzá: Dzsudzsák Balázs ezt meg is érdemli. A pályafutása ugyan tele van ellenmondásokkal, azt azonban senki sem veheti el tőle, hogy az utóbbi másfél évtizedben Gera Zoltán mellett külföldön ő lett a legismertebb magyar labdarúgó.

Szakmailag vihette volna többre is? Talán. Ám ezzel csak saját magának tartozik elszámolással. A válogatott mindig szívügye volt, ezt megkérdőjelezni igazságtalanság lenne, a vágy pedig, hogy szeretne egyedüli csúcstartó lenni, több mint megbocsátható. Elvégre a futballsztárok is csak emberek.

Hozzászólások