jegyzet

2019.10.12. 06:30

Gólpasszok

Ch. Gáll András

A Splitben eltöltött két nap arra mindenképpen jó volt, hogy immár sokadszor rádöbbenjünk: a futball nevű játék oktatásában valamit végzetesen elszúrunk. És ezt akkor is le kell írni, ha az Eb-selejtező akadályának megugrása még a kilátástalan 0–3 ellenére is matematikai lehetőség maradt, még az is bekövetkezhet, hogy Szlovákia nem győzi le Horvátországot november 16-án a fiumei Rujevica Stadionban, mi pedig vasárnap a Groupama Arénában Azerbajdzsánt, majd november 19-én Cardiffban Walest elpáholva Eb-szereplők leszünk, és nem éljük meg azt a szégyent, hogy a november 15-én felavatandó új Puskás Arénában csupán nézők, nem pedig szurkolók leszünk jövőre az Eb-n, szurkolnivaló híján…

Horvátországnak és Szlovákiának – maradjunk csak két, velünk egy csoportba osztott szomszédunknál – kisebb a lélekszáma, nem magasabb az életszínvonal a magyarországinál, a kormány szűkmarkúbban bánik a legnépszerűbb sportág finanszírozásával, a stadion­jaik viseltesek, és mégis, valamiért jobb a futballjuk. Legjobbjaik a Real Madridban, a Barcelonában, az Interben, a Milanban, a Bayern Münchenben vagy éppen a Liverpoolban keresik évi több millió eurós gázsijukat, a horvát keret négyszer annyit ér, mint a magyar, és a spliti árusok nyugodt szívvel tömik meg bódéikat Modric, Rakitic, Petkovic, Brozovic, Lovren és a többi sztár nevét viselő mezekkel, mert tudják, lesz vevő a portékára.

(A bántás legcsekélyebb szándéka nélkül: nálunk mekkora esélye lenne egy Szalai-, Kádár-, Lovrencsics-, Lang- vagy éppen Korhut-trikókat forgalmazó handlénak arra, hogy nyereségesre hozza ki vállalkozását?)

Ha tudnám az okot, holnaptól én lehetnék Marco Rossi utódja – de nem tudom. Illetve, sejtem.

A spliti utcákat, tereket felderítő sétáimon annyi grunddal, dühöngővel találkoztam, amennyit otthon legutóbb negyven évvel ezelőtt láttam.

Itt, Splitben a gyerekek élik a futballt, nem munkaként űzik, mint a csilivili magyarországi akadémiákon, napi másfél, két órában. (Ez is micsoda álságos elnevezés: akadémiának a tudomány csimborasszóját nevezzük, ahonnan már nincs feljebb, a mi „akadémiáink” pedig nem igazán ontják a futball Nobel-díjas tudorait.)

Nincs jobb ötletem: újból a nép sportjává kellene tenni a magyar futballt, a gyerek rúgja a bőrt hajnaltól napestig – suli előtt, után és ha kell, alatt is –, és akkor talán vérévé válnak a Petkovic-féle sarkazások, a Rakitictól látott, légiesen könnyed lefordulások.

Máskülönben maradnak nekünk Kádár suta gólpasszai. Nem Szalainak – Modricnak…

Ezek is érdekelhetik