Támadószent

Az előző hétvégét Nápolyban töltöttem, és amint befordultam a szállodám utcájába, szembetalálkoztam Maradonával. Nem is egyszer, mindjárt tízszer, hússzor.

Persze nem élőben, hiszen múlt ősszel, hatvanévesen elhunyt, hanem poszterek, képek, pólók, zászlók, mindenféle „kegy­tárgyak” formájában. Kereken harminc esztendővel azután, hogy eligazolt a városból. Előtte azonban hét szezonon át tündökölt a Napoliban, amelynek – kis túlzással egyedül – megnyerte 1987-ben története első, majd 1990-ben második bajnoki címét.

Úgy tartják, Nápolyban a labdarúgás vallás, és ez igaz lehet, mert futballistának ehhez fogható kultuszát, mint az itt valóban isteni Diegóét, még soha, sehol nem tapasztaltam. Hallottam, olvastam, hogy az 1990-ben, a városban rendezett olasz–argentin vb-elődöntőn a helybeliek Maradona miatt nagyobbrészt az argentinoknak, azaz saját bálványuknak szurkoltak a nekik idegen északi, milánói, torinói menők helyett – most már el is hiszem. A mérkőzést a San Paolo stadionban vívták, amelyet azóta átkereszteltek, Szent Pál helyett ma már Diego Armando Maradona dicsőségét hirdeti.

A székesegyház még őrzi a kora középkori mártír, San Gennaro nevét, de a város védőszentje, vagy inkább, posztjából adódóan, „támadószentje” vitán felül Maradona.

Megélhettem, mit jelent a futball megszállottjainak körében, magyarként Madridban Puskás, Barcelonában Kubala, Sevillában Szusza (pedig nem játszott, csak edzősködött a Betisben) nevét kiejteni, athéni pincér is a nyakamba borult már Détári miatt. Egyébként méltán világhírű tudósaink, művészeink vagy akár vízipólósaink miatt még sehol nem ölelgettek, nem ünnepeltek. Belenyugodtam abba, hogy már labdarúgó miatt sem fognak.

Egészen vasárnapig. Ekkor azonban betoppantunk egy nápolyi sportboltba. Lányaim sokadik cipőpróbáját ellensúlyozandó, Maradona magasztalásába kezdtem, mire az eladó srác megkérdezte, honnan jöttünk, és válaszom hallatán felkiáltott: „Szoboslái”!

Azt gondoltam, rosszul hallok, de a Leipzig említése kétséget sem hagyott afelől, hogy itt és most bizony Szoboszlai Dominiknak köszönhetjük hirtelen jött népszerűségünket. Addig sajnos nem kaptunk megfelelő méretet, de egyszer csak kiderült, hogy a raktárban mégis van, öt percen belül meg is hozták, és miután tökéletesen passzolt, a személyzet dörgő tapsviharban tört ki.

Lám, Nápolyban a labdarúgás ilyen csodát is tehet. És még csak Maradona sem kell hozzá – elég a mi Szobosz­laink.