A boltban tombol a magyar virtus

Csak besétálunk a boltba, aztán lazán rámutatunk a bazi nagy síkképernyős tévére, a DVD-lejátszóra, aztán meg sürgetjük az eladót, hogy tegye föl még a bevásárló kocsira az új Playstation-játékot is. Odakacskaringózzuk a kézjegyünket egynémely papírra, aztán fizet helyettünk a bank. Gondoljuk akkor. Aztán megfizetünk mindenért. Kamatostul.

Az Európa nyugati felén élők bizony spórolósabbak, pedig a műszaki cikkek ára hasonló, mint Magyarországon, a fizetésük meg többszöröse a miénknek. Az unióba belépve azonban nem tanultuk el ezt tőlük, inkább életben tartjuk a magyar virtust. Ráadásul közeleg a karácsony, s ilyenkor bevásárlási láz vesz erőt e nemzeten. Az átlagos havinál húsz százalékkal hagyunk többet a pénztáraknál ilyenkor; tavaly például az eszeveszett költekezést 642 milliárd forintunk bánta.

A bankok persze egymást túllicitálva igyekeznek a költekező kedvű honpolgárok kedvében járni; ingyenhitelt, halasztott fizetésű hitelt, ingatlanfedezet nélküli személyi kölcsönt lőcsölnek ránk. Miért ne tennék? Így lesz nekik aztán tényleg igazán szép a karácsonyuk. Nekünk meg jönnek újra a hétköznapok. Ülünk a bazi nagy síkképernyős tévé előtt a hideg szobában, s rágcsáljuk a száraz kenyeret. A bazi nagy síkképernyős tévében meg bemondja a bemondó, hogy hány százmilliárd forint a bankok negyedévi nyeresége. Na, akkor aztán büszkén kihúzhatjuk munkában meggörnyedt hátunkat; mi csináltuk nekik.