Gyíkhús és Sztálin szalonna

Akkoriban történt az is, hogy a zánkai úttörőtáborban a nevelő szétválogatta a poharakat, azzal a felkiáltással, a csorba szélűek jók lesznek a magyar gyerekeknek, az épek maradjanak a bolgároknak. De a poharakat legalább nem ettük, csupán konstatálhattuk: nekünk az is jó...

Ez a spontán gyártódott ideológia az iskolai menzát is áthatotta: örök emlék a zsíros pléhtálca, a porkrumpli és a szakácsnéni, aki divatosan a feje tetejére biggyesztette a hajhálót, miközben alóla kunkorodó haja másokban "élt" tovább. Vagy a cukrosmézes- vajas kenyér, a gyíkhúsnak becézett vagdalthús és a gyümölcsízre keresztelt Sztálin szalonna, a citrompótlóval turbózott tea, és a napközi konyhájára szállító gazda permetező kannája, amely a teherautó platóján demonstrálta: egészséges almát hoz a bácsi...



Mi a helyzet ma? Vannak próbálkozások reform étkeztetésre, állítólag csekély sikerrel, másutt a hagyományos is jó lehetne, ha nem silányodna valamit visz a vízre a produktum. Szokás a szűkös költségvetésre hivatkozni, de az iskolai étkeztetés fő baját gyakran nem az árubeszerzés jelenti, hanem az ötlettelen élelmezésvezető, a nem odavaló szakács és az elavult receptúra. A konyhák többségében ugyanis legfeljebb 70-80 receptből dolgoznak, s ezek nagy része korszerűtlen. Így megszívlelendő Buday mesterszakács intelme: változatos menza kajához először végy jó fejeket!