Füstbüntetés és hamburgeradó

Annak ellenére vagyok mérges az újabb szigorításra, hogy évek óta nem füstölök már. Az én leszokásomat – gondolom most már végérvényesen, mert korábban többször is megtörtént velem ilyen – egy fiatal orvos drasztikusan segítette. A betegágyhoz jött és azt kérdezte: „dohányzik?”. Bevallottam. „Ha nem füstölne – folytatta – ezt a kalandot megúszta volna.” Kezetnyújtott és elment. Azóta nem gyújtottam rá.

Azt gondolom, hogy a törvény szigora, a büntetési tétel nagysága visszatartó erő lehet, de meggyőző erő nem. Meggyőzni az embert arról, hogy ártalmas és veszélyes amit tesz, csak értelmes szóval és nem szigorral lehet. Persze, ettől a szabály még szabály marad. A nyár közepétől kevés ember engedheti meg magának, hogy a büntetésre is figyelemmel rágyújtson azokon a zárt helyeken, ahol megtiltják. De van néhány logikusnak tűnő szabály, amelyet minden kulturált ember betart.



Ilyen: nem gyújt rá kiskorú jelenlétében, zárt autóban, vagy az iskola környékén. De szánalmas, ahogy az utcán egy-egy bádog csikktartó körül állva szívják az emberek a füstöt. A minap az egyik fénymásoló előtt a tulajdonos a reggeli kávéja után élvezte a cigarettát. Köszöntöttük egymást, s megjegyeztem: ezt sem sokáig teheti már. Rámnézett, s azt felelte: tudom, de nem érdekel, a törvényjavaslat kitalálóját éppen a minap láttam, s az jutott eszembe, hogy neki biztosan meg kell fizetni a hamburgeradót.

A kövérség ugyanis legalább olyan ártalmas, mint a füst. Egészségesen kéne élni.