Igaz mese a hazámról

Létezik egy Balaton-parti település, nem oly messze tőlünk, egykori lakhelyem. Az egyik közösségi oldalon „ismerősökké” váltunk. Én és a kisváros. Hiszen a XXI. században ilyesmi nemhogy lehetséges, hanem inkább természetes. Néhány nappal ezelőtt meghökkentő felirat vonzotta a szememet a település, mint közösség egy bejegyzésére, mely így hangzott: „Állatok vagytok!!!!!”
A kiáltványhoz képek is tartoztak, tipikusan középiskolás bulik után előforduló állapotokról, szétszórt szemét, törött sörösüveg, még miegymás, ami bár megszokott, a józan ész által nem jóváhagyott viselkedésről tanúskodó jelenetek. A felirat és aztán a hozzászólások mégis mélyen elszomorítottak.

Mindenekelőtt azért, mert senki nem állt ki a fiatalok mellett. Saját fiataljaink mellett. Amellett, hogy inkább segíteni kellene rajtuk, hogy ne a túlzott alkohol-, és drogfogyasztásba „meneküljenek”, pusztán azért, mert egy szétroncsolt társadalomba születtek, amelyben kikiáltják őket főbűnösnek, miközben éppen ők az áldozatok. Másrészt a társadalom - kérem tisztelettel - belőlünk, mindannyiunkból áll. Az ilyen és ehhez hasonló történések közös felelősségünk vagy felelőtlenségünk következményei és ebből Senki sem vonhatja ki magát. A társadalom, ez az igen sokat használt és elkoptatott, immár semmiféle impulzust nem keltő, láthatatlan tömegeket sejtető kifejezés olyanná vált, mint egy film, amit csak nézünk, de mi magunk ugyebár nem vagyunk a szereplői.
Gondoljanak bele, akkor vajon kik a társadalom, ha nem mi magunk?



Ennek az egyszerű, banális és butának tűnő magyarázatnak azért éreztem szükségét, hogy megértsék, akik még nem értik, hogy nekünk kell tenni. Cselekedni valamit, akármit, egy Másikért.

Mindenki talál a saját környezetében bőven tennivalót, főként ezen az elfuserált színpadon, ahol élünk. Ami engem illet, a barátnőmmel éveken keresztül árva, vagy súlyos magatartásproblémákkal küzdő gyerekeknek tartottunk táncházat, ünnepeltük a szülinapokat, fellépésekre vittük őket, saját időből, energiából és pénzből. Támogatást nem kaptunk, jó szót is keveset ezért, hiszen nem lógott tábla a nyakunkban, hogy épp segítünk. Vagy inkább odafordultunk és nem elfordultunk. Sokak, akik nem az intézetben élnek, rosszabb helyzetben voltak, sem az étkezésüket, sem a ruházatukat nem tudták a szülők biztosítani. Volt olyan kisfiú, akinek kabátot adtunk, a másiknak a talált negyvenötös cipő helyett negyveneset kerestük, mert ekkora valójában a lábmérete. Az élelmezést, amit fizetés híján az intézmény már nem tudott tovább biztosítani, a baráti körünkből összegyűjtöttük, mindenki kapott egy gyereket, és az igazgatónőn kívül senki nem tudta, hogy ki tette mindezt. Mi pedig azért tettük, mert az nem lehet, hogy egy gyermek nem eszik. És mivel otthon nem eszik, az iskolában nem eszik, az azt jelenti, azon a napon éhezett, tisztelt olvasóim.

A Társadalmak egykor, homályba vesző időkben, arra szerveződtek, hogy megóvják a saját társadalmunkhoz tartozókat, legyenek azok befogadottak vagy betelepítettek. A magyarság, régóta tudott tény, hogy igenis vállalás kérdése, Nincs „tiszta” magyar vér. A történelem tudományába mélyen belemenni nem kívánok azon a ponton túl, hogy mindenki számára ismert, az évszázadok során mennyien megfordultak a Kárpát-medencében, sokan maradtak, sokan távoztak, így alakult ki az a közel sem homogén népcsoport, akik ma magyar személyi okmánnyal bírnak.

Visszatérve a képaláíráshoz, mert túl messzire vezetnek ezek a szálak, a kis Balaton-parti település lakóinak egy felnőttekből álló csoportja úgy gondolta, hogy ők valami különbek, a nagy igazsághirdetők, a megmondó emberek. De vajon bármelyikük is, tett-e valamit, ami nem a saját érdekeit szolgálja, vagy épp uszítást, hárítást, bűnbakkeresést jelent? Cselekedett-e valaha? Hozott-e áldozatot azért, hogy jobb legyen valaki vagy valami? Hogy ne legyünk állatok...