Megkettőzve lenni

Csupán néhány milliméternyi bőrdarab választ el attól a teljesen kész élőlénytől, aki majd észrevétlenül akkora lesz, mint én, vagy még nagyobb és azt máris elképzelni, miközben még épp a saját testemben terjeszkedik. Na, most, hogy magunk maradtunk, ne a hüvelygombáról, hanem a szülésről beszéljünk. Ha egyszerűen akarok fogalmazni, akkor ez a magam esetében brutális volt, vagy horrorisztikus, mellettem persze eközben négyen-öten simán megszültek és még gondolni sem volt erőm arra, hogy mennyire irigylem őket.

Aztán megláttam. Nem csak éreztem.

A szülő érzékelési rendszere – mint később ki fog derülni – éppen ebben a pillanatban örökre megváltozik, összefoglalhatatlan milyen sok rétegben és mennyi áttéten keresztül hangolja át a teljes érzelmi birtokunkat, melyen eddig csak magunk gazdálkodtunk. A férjem például olyan biztonságosnak vélt gyermekülést volt hajlandó megvásárolni, amiről azt mondta, hogy a baba atomvillanás után is csak mosolyogni fog benne.

Mára már sokat változtak a kórházi rendszerek és lehetővé tették, hogy a baba minél több időt tölthessen a mamájával, de az én időmben még az volt a divat, hogy elragadják a csecsemőt, aztán egy hatalmas fakkos üvöltőkocsiról szétrakják őket, szoptatás után pedig ismét begyűjtik és a központi bébiellátóban helyettem pelenkázzák, fürdetik, érzékelve vagy érzéketlenül érintik az én legféltettebb kincsemet és gyémántgyermekemet.

Öt nap után, amikor elhagyhattuk a somogyi kórházat, egyszer megmutatták ápolónők az öltöztetést és átadták a babát, aki az egész hazafelé vezető utat átaludta. Otthon már várt a család. Én óvatosan befektettem a pólyába szorított kislányt az ágyba és csak néztük perceken át. A csendet az én rémült hangom törte meg: - Anya, és ha felébred, mit csináljak vele?!

Nos, ezt a kérdést tizenhét és fél év után is bármelyik nap feltehetném…


Mi ez a Pántlikaland?
-------------------------------------------------
Kalandra hívás - szerkesztői bemutatás