Csodálatos ír dalest

Ezen a héten délután hat óra előtt már alig lehetett férfit látni az utcákon, aki tehette, az leült valahol focimeccset nézni. Még sok vissza van az Európa-bajnokságból, de nálam az írek már nyertek – no, nem a focicsapatuk, amely két meccsen hét gólt kapva kiesett. Csütörtökön este, amikor a spanyolok 4:0-ra vezettek ellenük, s az ír játékosok már alig várták, hogy a bíró lefújja a találkozót, történt valami. A 30 ezer ír szurkoló megalázott csapatának az utolsó percekben elénekelte a The Fields of Athenry című balladát. A sajátjaikat már ünneplő spanyol drukkerek és a riporterek elhallgattak, de még a kaposvári albérletemben is megállt a levegő. Hátborzongató volt.
(Tegnap megkerestem az interneten a dalt, nekem Paddy Reilly feldolgozása tetszik a legjobban, ahol a felállás két gitár, fuvola, szintetizátor. Megható, gyönyörű!)

Sokan hasonlították már az íreket a magyarokhoz; kis nép, zivataros történelem. A dal is szörnyűségről szól, az 1845–50-es nagy ír éhínségről; Michael búcsúja, aki a családjának ételt lopott, lebukott, és ezért rabként Ausztráliába szállították.

Inkább érzett, mint tudományosan bizonyított az ír–magyar kulturális, zenei rokonság. A lelkület, a gyakran melankólikus dallamvilág, a hegedű sírása biztosan hasonló. Amúgy lehetne tanulni az írektől – voltam jó néhányszor életemben magyar pályán, s bizony honfitársaink nem így viselkednek, főképp nem csúnyán elvesztett meccs után.



Ír szívekből szólt a dal csütörtökön este, míg nemzeti válogatottuk a zöld gyepen bukdácsolt. Bár a vereség fájt, az írek nagyon sokat nyertek, hiszen róluk, fantasztikus mentalitásukról beszél most egész Európa.