Dózsák háborúja

Amelyik ellopja a földet, elveszi a somogyi gazdáktól is a megélhetést azzal, hogy az elliberalizált nemzetközi jogösvényeken karvalytőkéjükre hányhatták legszebb termőinket, a drága, délibábos ugart. Ahol évtizedekre nem tűnhet fel az ellen, csak a csend beszélhet, s ahol azt suttogják: magyar nagygazdálkodóknak játsszák át a helyiek földjeit.



A megfenyegetett bábonyi gazdák látták előre, mi jár nekik, ha kinyitják a szájukat, és nem suttognak tovább. Igen, pontosan. A szájukon kívül semmi. A húsz éve általuk használt földön, melyre nem kicsiny családi gazdaságot építettek, más lett a birtokos. Annyi változott csupán, hogy eredménytelenítették a nagy beszéd miatt az előre látható győztes pályázatot és kényszerhasználatban - jóval kedvezőbb feltételek mellett - átjátszották másoknak. Tehát a bábonyi földek nem lettek azoké a bábonyi gazdáké, akik művelik.

Országos a jelenség ma, de történelmileg abszolút nem újdonság. A király is azoknak osztott nemességet, rangot és földet, akik a hűek voltak hozzá és trónját szavatolták a visszacsorgó jövedelmekkel. Az más kérdés, hogy mindig akadt, aki ha nem lehetett is, de ellenállt, hiszen a végén mindig a tisztességes, boldogulni akaró fizetett mindenért.

Nem változott semmi itt, kár lenne hajtogatni, merániak és labancok sem kellenek, csak be kellene látni: ellopja a magyar a magyartól a földet, ez benne a nemzeti; a kormány, ami mindezt lehetővé teszi, legfeljebb pántlika lehet az új földtörvényével együtt.