2013.04.15. 10:12
A nehéz kő-tömb könnyű legyen porodon
Karácsonykor múlt el három éve, hogy az én édesanyám Tislér Józsefné született Riba Rozália elment a „minden élők útján”. Azóta is meglátogat időnként álmaimban, vagy talán a valóságban is itt jár a lelke, hogy vigaszt és erőt adjon.
1923-ban született Tolna megyében Regőly községben. Küzdelmes élete volt. Hetedik gyerekként már a családban megtanulta az alázatot, az önzetlen szerénységet és a helytállást minden körülményben. Ezt nekünk is átadta, a példa erejével.
Megélte a háborút, a nincstelenné válást, a téeszesítést és amikor már jobb élete lehetett volna ápolnia kellett a beteg apámat, majd temetnie kellett a 30 évesen meghalt húgomat és még az a szívfájdító dolog is megtörtént vele, hogy volt veje egyetlen imádott unokáját igyekezett tőle távol tartani.
Ő mindent elviselt. Sokszor hallott mondás tőle: „mindent ki kell bírni”, „túl kell tenni magadat a nehézségeken” „keményen és becsületesen kell dolgozni ahhoz, hogy legyen belőled valaki, hogy vidd valamire”.
Szegény, ha tudta volna, hogy manapság az ilyen elveket valló és e szerint élni akaró embereknek nem sok babér terem. Utolsó éveiben aztán ő is szembesült ezzel. Egy élet munkája után engem is félre állítottak, fondorlattal kijátszottak pénzéhes vállalkozók és hivatalnokok, amikor jogellenesen többlakásos társasházat építettek a családi házamra, elvéve nyugalmunkat és megszüntetve annak családi ház jellegét.
Nagyon fáj, hogy nem örülhetett annak a szép környezetnek, amit öreg korára teremtettünk neki, mert állandó zaklatásnak voltunk kitéve, amiért ágáltunk a jogaink érdekében.
Most már tudom, ha ő nem lett volna, összeroppanok az aljasságok súlya alatt. Ő tartotta bennem a lelket, ő vígasztalt, nyugtatgatott, igyekezett a dolgokat a komikus oldalról szemlélni, például milyen jó, hogy itt van ez a négy család a szádban, legalább nem szellenthetsz úgy, hogy meg ne hallják... Közben állandó félelem volt benne, ha este tovább elmaradtam, mert a vállalkozó veréssel fenyegetett, amiért egy kis nehézséget gördítettem a busás haszna eléréséhez, feltett az internetre a pornóhirdetések közé, kirángatott a saját autómból, hosszan sorolhatnám a történteket.
Ma már ilyen a világ, az ő elvei elavultnak tűnnek a mai „menők” szemében, de én így 65 évesen csak azt tudom mondani: köszönöm édesanyám, hogy jó példát adtál, kitartásból, hitből, elűzted belőlem a bosszúállás szellemét és mindig mellettem álltál, és ha titokban sírtál is, engem nevetve vigasztaltál.
Míg élek nem feledem kedves mosolyát, dolgos két kezét, mely sosem volt tétlen. Túl volt a 80 évén, amikor megtanulta a betűkirakós játékot és esténként nagy csatákat vívtunk. 86 évesen bevállalta a szemműtétet. Naponta kétszer négy emeletet gyalogolt, sütött-főzött, és ha nálam volt, minden kerti munkába besegített. Soha nem kért, csak adott, nekem, az unokájának és mindenkinek. A mellékelt egyik kép unokája diploma átadásakor készült (a másik az utolsó felvétel róla), nagyon boldog volt, mert a tanítatás költségeit az apja helyett együtt fedeztük. Dániel most két diplomás pszichológus és két gyönyörű gyereke van, akiket a mama sajnos már nem láthatott.
Imáinkban hálát adunk Istennek, hogy élt és a mi mamánk volt. Édesanyám: „ aludjon csak tested békén a sírodban, És a nehéz kő-tömb könnyű legyen porodon.”
