Ár poétika

Az ár a világ egyik legtündéribb mutatója. Hirtelen persze nehéz lenne lelkesednem az árért úgy, hogy tömegek imádják, és írjanak ódákat az árhoz, pedig megérdemelné. Az ár ugyanis az érték kifejezése. Volt. Aztán hiperinfláció áldozata lett. Először a szocializmus hitette el, hogy az élet olcsó, később a szemétszállítás ingyenessége erősített hasonló tévhitet, de a beszerzési ár környékén árult tömegcikkek is totális értéktorzulást okoznak. De ez már az árpolitika bonyolult világa.

Árpolitika a gyógyszertámogatás is, csak máshogy. Patikus meséli, havonta megtelik egy százliteres tartály lejárt gyógyszerekkel. Állami támogatás megy vele a veszélyeshulladék-égetőbe. Van tehát tartalék a rendszerben. Kevesebb támogatás, célzott felhasználás rászoríthatja az embereket az értéktisztelő gyógyulásra. Amiből kicsit sem következik, hogy az elszegényedő-nyomorgó millióknak ne lenne az olcsó gyógyszer is megfizethetetlen. Őszöd kettő kell hozzá, mire valaki kimondja: áldozat nélkül nincs államiforrás-összpontosítás.

Árpolitika a tömegközlekedésben is van. Vajon a lobbi mondja meg, hogy egy térségben fejlesszék-e a milliárdokért a vasutat vagy a piaci igény? Elmaradott térségben fejleszteni befektetés, de van rá pénz? Négy éve a fideszes kerekezők legyorsulták a dombóvári vonatot. A kormánykritika ára az volt, hogy eredményt kellett mutatni. Tíz perc is az.



El a kezekkel a vasúttól, mondta 2010-ben a Fidesz. Teszem hozzá: el a kezekkel Taszártól, bízzák a következő kormányra, ezt is mondta. Beárazva a politikát. Hiszen az emberek a valóságban élnek. Vonatjegyet vesznek, vagy mert drága, telekocsiznak. A piac már csak ilyen. Hülyének mondanám legkevésbé.