Az A13573-as számú tündér

Ki vagyok én? Kérdezgettem kicsi gyerekként
– Szívemből szakadt kicsike darabka – válaszolta Édesanyám.

Berzencén, vidám gyerekként igazi nagycsaládban nevelkedett. Szigorú apácáknál Csurgón polgári iskolában tanult. Lovas kocsival, sokszor gyalog, néha kerékpárral tette meg az utat. Hiába volt kitűnő tanuló, a vészkorszak közeledtével csak „cérnaegyetemre”, varróiskolába mehetett. Durva csendőrcsizmák taposták szét a boldog, gondtalan éveket. 485 napot töltött különböző náci táborokban. Tífuszosan, 28 kg-ra lefogyva, fele családját elveszítve érkezett vissza szülőfalujába.

Nagyanyámmal, nagynénikkel újra nyitották a régi üzletet. Becsületes, jó szomszédok az árukészlet egy részét megmentették.
Magyaratádra került 1947-ben, 19 évesen édesapám feleségeként (az ő családja sem tért vissza a lágerből, füstté váltak).
Kemencében sütötte a kenyeret, nevelte a baromfit, s apám távollétében kiszolgált a vegyesboltban. Szerencse hogy a „gólyanéni” időben érkezett, mert majdnem a bolt olajos padlóján születtem….
Akkoriban a kis falusi üzletben a petróleumtól a méteráruig mindent lehetett kapni.  Engem gyereklányra bízott, amíg a boltban a vevőkkel foglalkozott. Kislánykoromtól mindenben segíthettem. Játék és szórakozás volt a kerti munka, adogattam a palántát, beöntöztem. Fára másztam cseresznyéért, almáért. Igazi paradicsomot ettem, a tőről leszedve, kötényemben letörölve róla a port. Egy hold kert megművelése is része volt szüleim életének.

Édesanyám a sok munka mellett mindig szakított időt olvasásra. Szerencsére a szép kötésű Gárdonyi, Jókai, Mikszáth sorozatok, Petőfi, József Attila, Radnóti, Ady verseskötetek s még számos pótolhatatlan könyv megmenekült. Lezárt, nagyszekrénnyel eltorlaszolt szobában átvészelték a háborút. Versben beszélt hozzám, késztetett hogy rímben válaszoljak. Rádiójátékot hallgattunk, majd a tv-ben az összes színházi és operaközvetítést megnéztük.



Téli estéken mogyorót, diót törtünk, babot pirgáltunk. Sült krumpli illata keveredett néha a petróleumlámpa vagy gyertya szagával.
Vasárnap délelőttönként kukoricát morzsoltunk! Szerettem a nagy böhönce gépbe dobálni a kukoricacsöveket, vagyis „etetni”, szüleim hajtották a két vasfogantyút.

Szorgalmasan, takarékosan éltünk, mint legtöbb család. Furcsa, rejtegetett titkot éreztem mindig. Aztán megtudtam: miért is nincs nálunk karácsonyfa meg Jézuska. Sokáig nem fogtam fel, hogy Édesanyám milyen borzalmakat élt át. Kamaszként szembesültem először honnan is „érkeztem,” csókoltam karján a tetoválást: A 13573. Nem mesélt semmit a lágerbéli szörnyűségekről, átélt szenvedésekről. Eltűntette lelke legmélyére. Felkavaró rémálmok gyötörték sokszor.

Korán elkezdett tanítgatni, együtt sütöttünk, főztünk. Jéghideg vizű kútba engedtük le az ételt hűlni és a krumplispincében is tárolhattuk az ételt. Aztán jutott pénz jégszekrény vásárlására.
Máig számban érzem a bödönös lesütött hús ízét! A ropogósra kinyomott töpörtyűt, szomszédtól hordott igazi tehéntejet; házi túró, tejföl is készült belőle.
Kincseskamra volt az udvarunk, a sok régi szerszám, kerti és gazdasághoz való kellék. Amikor a boltot átvette a Földműves szövetkezet, a fészerbe kerültek cukorkás üvegek. Barátnőimmel kinyaltuk a maradékot, könyékig ragacsosak voltunk. Édesanyám kitalálta tartsunk az udvari góréban előadásokat. A lányokkal szerepet, dalokat tanultunk, ruhák készültek. A fél utca hozta magával a széket, jó volt örömet szerezni a szomszédoknak.
Dolgozott a Nőtanácsban, Vöröskeresztben, Szülői Munkaközösségi tagként, vagy épp valami statisztikai összeírást vállalt.



Szüleim Kaposvárra jártak színházba, néhányszor szakszervezeti üdülésen pihenték ki egész évi fáradságukat. Tanárok segítségével kézimunkaszakkört szerveztek. Készültek a szebbnél szebb keresztszemes- buzsák, kalocsai hímzések: párnák, terítők. A kiállításra a szomszédos településről is jöttek látogatók.

Nagy kaland volt a főzőtanfolyam! Akkoriban technika órán a fiúk fúrtak, faragtak, mi nagylányok pedig háztartási ismereteket tanultunk. Egyik anyuka ötlete: tanuljunk új, ismeretlen ételeket is elkészíteni. Bevittük az iskolába féltett, védett edényeket, tányérokat, s Kaposvárról jött egy igazi szakácsnő tanítani minket és felnőtteket is. A záró foglalkozáson mindenki végigkóstolta a sok finomságot, majd fergeteges báli hangulatot teremtettünk. Tangóharmonikás húzta a talp alá valót, még a hetvenévesek is táncra perdültek, énekeltek.

Őszi látványosság a minden évben megrendezett szüreti bál, ahol Édesanyám újból megmutathatta nagyszerű szervezőképességét. Büszkén nézett, milyen csinosak voltunk népi táncos ruhákban, a feldíszített lovas kocsikon.
Igazolt munkahelye nem volt, többet megspórolt a családnak a sok házi lekvárral, befőttel, savanyúság készítéssel. Gyártotta az utánozhatatlan levestésztát, tarhonyát, sajtos tallért. Mint egy mese, olyan volt az éléskamránk, sosem fogyott ki belőle a finomság.
Küzdelmek, aggodalmak nem kerültek el bennünket sem. Lágerbéli hozadékként sokszor betegeskedett. Mikor epegörccsel kínlódott, törölgettem verejtékező homlokát. Mellette voltam Édesapám infarktusakor és később – 1988-ban bekövetkezett halálakor.
APA elvesztése után anyu összetört, depressziós lett. Sokszor kellett orvost hívni hozzá félt, idegeskedett. Középiskolás fiam hozzá járt „menzára”, próbálta oldani magányát. Segítettük, ahogy tudtuk.

Unokája már felnőtt, érett, családos férfi. Három dédunoka csivitelésétől hangos a szoba, ha ők hazalátogatnak.  Megromlott egészségi állapota miatt, - sok egyéb gond mellett, inzulinnal kezelt cukorbeteg -, tíz évvel ezelőtt beköltözött egy szép kaposvári nyugdíjasházba. Helyben orvosi ellátás, gondos nővérek, vigyáznak rá, ha nem tudom látogatni. Minden évben megjelennek rímbe szedett sorai az Őszikék antológiában.
Az én édesanyám egy igazi Jiddise Mame, mindenki Alíz nénije, Fehér Gézáné.
Júniusban 85 képzeletbeli gyertyát teszünk a születésnapi tortára.