Bancos, a drága most lenne 99

Édesanyánk, Zsalakó Katalin most lenne 99 éves.
1914. június 4-én született Orciban, tizenegyedik gyerekként. A szülők nagyon örültek, mert lány lett: Katuska. A nagyapám csak Bancosnak hívta. Óvodába járatták, Toponáron, apácák nevelték, a mai Katolikus Gimnázium helyén. Szülei Alsónyiresen laktak. Ha otthon volt szünetben, segített a ház körül. A falusiak így jellemezték: „Katuska úrilány. Kesztyűben, kalapban hordja tejet a csarnokban!”
Elvégezte a polgári iskolát, aminek akkor nagyon jó neve volt. Utána Lovrics Kálmán festőművész szüleinél tanult varrni. Férjhez ment apánkhoz, aki uradalmi gépészkovács volt. Biztos volt a megélhetésük. Sorba jöttek a gyerekek, szám szerint négy.

Mire emlékszem gyerekként?
Anyám sudár alakjára, szép arcára, műveltségére, emberszeretetére, szigorára, pontosságára. Három éves kortól nem azért emlékszem sok cselekedetére, megtörtént dolgokra, mert elmondták, hanem mert átéltem. Megszületet a harmadik gyerek, fiú. Mi ketten előzőleg lányok voltunk. Ő áprilisi gyerek volt, ekkor költözködtek a cselédek: így mi is. Somogygesztiből Gerézdpusztára. Anyánk pár napig még Gesztiben maradt, mert gyermekágyas volt.
Jó érzés arra gondolni, mikor anyánk a Geszti hintón hófehér hímzett pólyában hozta öcsénket. Ő bordó kalapban, kabátban kesztyűben szállt le – mi a nővéremmel nagyon örültünk. Így fogadtuk: „Ne féljen anyukám a kutyától, nem bánt” (közben lett egy kutyánk). És már a karjában is voltunk... Mindenki kíváncsi volt a pusztán a gépésznére, eljöttek a pusztaiak segíteni berendezkedni.
Masshalné, aki alkalmazta apánkat, azt mondta, ilyen szép cselédasszonyt, ilyen csínosat még nem látott, hát még az ágyneműje, csupa fehér hímzés!

Szép napok voltak. Boldog gyermekkor eleje.
Jól éreztük magunkat a puszta szélén, édesanyánk varrt a környező falvaknak, Acsára, Szorosadra, Bonnyára. Menyasszonyi ruháit csak így emlegették: „A gépészné varrta!” Meghívtak bennünket sok esküvőre, anyám vidám volt, boldog, és mi gyerekek felnéztünk rá. Megtanított a pusztaiakat édes süteményt, tortát sütni, mert ők inkább a kőttest tudták készíteni.

De jött a SAS-behívó.
Apánkat, aki gépész volt, az uradalom az aratás, cséplés idejére megváltotta, majd augusztus végén bevonult.
Anyánk szegény ott maradt három kicsi gyerekkel, terhesen, egyedül a puszta szélén, a törökkoppányi út mellett. Félt. Bennünket mindig maga mellé, a nagy ágyba fektetett. Este mindig imádkoztunk együtt, hogy apánkat hazasegítse az Isten. Szent énekeket énekeltünk. „Boldog asszony anyánk, régi nagy patrónánk” – ezt már négy évesen tudtuk. Ilyenkor arca felderült, de gondolatai másutt jártak, apánknál. Szemei könnybe lábadtak, de ha ránk nézett mindig mosolygott. Azt mondta: Ne sírjatok, csak ha nem látják!

Bejöttek az oroszok a pusztába.

Senkinek nem jutott eszébe, hogy mi ott vagyunk az út mellett, egyedül, talán jobb lenne a pusztába nekünk is. Végül is egy betelepült sváb ember, a két ökrével leköltöztetett bennünket éjnek idején a cselédlakások egyikébe, a Koppány folyó partjára. Ezen szavakat kiabálta, rossz magyarsággal: Tesasszony, kelljen fel, itt vannak az oroszok! Beköltöztünk a legszükségesebb bútorokkal. Néha lisztért, krumpliért felmerészkedett anyám a régi lakásba, hogy legyen mit ennünk. Szinte minden lakásba beszállásolták az oroszokat. Nálunk a szoba-konyhában is voltak hárman. A nagy asztalra kiterítették a térképet, beszélgettek, mi gyerekek sírtunk, az asztal alá bújtunk. Anyánknak főzni kellett, de már akkor előrehaladott terhes volt: neki és nekünk, gyerekeknek kellett először enni az ételből, azért, hogy nem mérgezett-e. Mikor elvonultak, nem maradt semmi élelmünk. Anyánk mindent megtanult, hogy bennünket el tudjon látni: kemencét begyújtani, kenyeret sütni. De előbb fát kellett szedni, malacot etetni, tehenet fejni.

Emlékezetes számomra, mikor az uradalmat szétosztották – mindenki akart részesedni belőle, ha volt pénze. Ez férfi dolog volt. Anyánk mégis oda állt, mert egy tehenet szeretett volna megváltani. De drága volt. Végül akadt egy hibás tehén, amelynek három csöcse volt, azt olcsóbban adták. Anyánk a csiraistálló mellé letérdeltetett bennünket, majd maga is odatérdepelt, hangosan imádkoztunk, hogy elég legyen a pénzünk. Nem tudom az ima segített-e, vagy megszántak bennünket, a Jolán nevű tehén a miénk lett. Anyánk éjjel-nappal varrt, hogy cserébe lisztet, krumplit kapjunk, legyen mit enni.

Szomorúnak ritkán láttam. Ha jó kedve volt, vidám dalokat énekelt és tanított bennünket, ha rossz kedve volt, csupa szomorú népdalt énekelt. A puszta tanító bácsija, aki hatvan gyereket tanított egy osztályterembe, még Kodály Zoltánt is elhozta hozzánk. Anyánk népdalokat énekelt a fonográfra, mi gyerekek áhítattal hallgattuk. Így szerettem meg a népdalokat, melyeket azóta is imádok. Esténként kukoricát koboztunk, gyertya, de legtöbbször a kályhaajtó fénye mellett. Ő nekünk verseket szavalt közben. Már öt évesen Arany János balladáit fújtuk. A polgáriban Petőfi verseket megtanultuk.

Közben eljött a negyedik gyerek, a húgom születésének ideje.
Anyánk fát vágott az udvaron. Szép arca elváltozott a fájdalomtól, kiabált a nővéremnek: Magduska, szaladj Acsára a bábáért! Nővérem futott vagy négy kilométert hat évesen. Együtt érkeztek a bábával, szintén gyalog. Közben a tanító bácsi, Horváth Alajos, akire mindig nagy tisztelettel emlékszem, megvágta, behordta a fát. Felesége megrakta a tüzet, feltette a fazék vizet, hogy legyen a szüléshez. Bennünket a szomszédok fogadtak be. Megszületett a húgom, Ilonka. Anyám boldog volt, de mindig így emlegette: Ha az apja látná...! – és már sírt is.

Most már öten voltunk, de volt tehenünk, nem kellett éheznünk.
Bizony korán meg kellett tanulni sütni, főzni, segíteni, vigyázni a kicsikre, hogy anyánk dolgozhasson. Téli esténként mesélt nekünk, közben ringatott hol együnket, hol másunkat. Ilyenkor arca kipirult, vidámnak látszott. Ott lebegett mindig a homloka mögött: hol lehet apánk? Még a javasasszonyhoz is elment, hogy hírt halljon felőle – nagyobb rostába babot tettek, a jósnő forgatta, közben ezt mondogatta: Szent Péter és Szent Pál, mondd meg nékünk, merre van a mi Pistánk!

Hiába vártuk, nem jött. Pedig a pusztában már kezdtek a foglyok hazaszállingózni. Apánkat senki nem látta.
1946-47 telén nagy hó és hideg volt. Fázott ember és állat. De ebben az évben volt az első áldozás és a bérmálás. Ilyenkor illett új ruhában lenni. Anyánk törte a fejét mit is adjon ránk. Végül úgy döntött, decemberben megnyírja egyetlen birkánkat. A birka fázott, anyánk sajnálta. Beköltöztette a lakásba, a sarokba. A gyapját megfonta a kölcsönkért rokkán. Megkötötte kis ruhácskánkat. Sosem felejtem el, loknis, kantáros volt, rozmaringos mintával.

Boldogok voltunk, mikor együtt mentünk az acsai templomba.
A lehetetlent is megoldotta, olyan erős volt. Örült, ha a gyerekeit fejlődésbe, egészségbe látta. Déli harangszóra otthon kellett lenni. Senkinél nem táthatjátok a szátokat! Ne mondják, hogy adni kellett a gépészné gyerekeinek! Mi ezt meg is fogadtuk. A nővéremmel megtanultunk kötni, horgolni, géppel varrni. Még anyánk fejt, hat évesen kipróbáltam a gépen való varrást. Anyám sokszor mondta: ne nyúlj a géphez, mert csak egy tű van már hozzá! De én nem fogadtam szót. A mutatóujjam bánta, mert beleállt a tű. Ő segített kivenni, de nem haragudott, vigasztalt, borogatást tett az ujjamra.

Közben TBC-s lettem. Nem járhattam iskolába, pedig nagyon szerettem menni. Akkoriban még jelekkel tanultuk az ABC-t. Anyám tanított, hogy ne maradjak le. Minden hétfőn mentünk, hónapokon át Igalba gyalog, mert ott voltak a svájci Vöröskeresztesek. Ők kezeltek. Egyszer ahogy Gerézdről mentünk Igalba, az igali dombon szembe jöttek velünk lovas kocsikon a kitelepített németek, svábok, vitték őket a bonnyai állomásra. Hatan, nyolcan szorongtak a kocsikon, mindenkinek kis batyuja volt a kezében, hátán vagy az ölében. Anyám végigsírta az utat, azt hittem engem sirat, hogy ilyen hosszan kell gyalogolnom. De ő apánkra gondolt és egy falat se ment le a torkán egész nap.
Akkor értettem meg milyen a bánat. Nem szól, nem beszél, de a hallgatása beszédes volt, ahogy a kezemet szorongatta, ami az arcán is tükröződött.



Gerézdpusztát otthagytuk 1951-ben.
Kisebb kitérővel Kaposvárra költöztünk. Anyánk mindig a tanulásra biztatott bennünket, soha nem kérdezett ki, hisz nem volt rá ideje. Mi jó tanulók voltunk.
Anyám régi vágya teljesült, hogy az egészségügyben dolgozhasson. Mindig szeretett segíteni másokon. A kaposvári kórházban lett segédápoló, a gyerekek és három műszak mellett ápolónőnek tanult.
Végre levizsgázott. Büszkék voltunk rá, de ő azt mondta: nélkületek nem tudtam volna megcsinálni.

Ilyen volt ő, csupa nagybetűvel, az ÉDESANYÁNK.