Isten akkor hívta, amikor menni akart

Sajnos Ő már nincs közöttünk, de itt hagyta azt a sok szépet és jót, nemes lelkét, amit Erdélyből, Marosvásárhelyről hozott, ahol születetett 1921-ben Plájás Toró Éva, az én édesanyám. Tanulmányait a marosvásárhelyi Római Katolikus Leányiskolában illetve az állami koedukációs Tanítóképző Intézetben végezte. Tanítónő volt a szó igazi értelmében.



Édesapám 1943-ban a marosvásárhelyi Székely Tüzér Laktanyában szolgált, megismerkedtek, 1943-ban összeházasodtak. Bátyám 1944 szeptemberében a családi ház hideg, nyirkos pincéjében született. 1945-ben a román hatóság kiutasította őket, apám magyar állampolgársága miatt. Marosvásárhelyről Magyarországra, Somogy megyébe Vitorág pusztára költöztek, egy bőrönddel, és egy gyermekkel. Apám erdész volt, anyám tanított, s mellette megtanulta a falusi életet, állatokat nevelt, tehenet fejt, lovas kocsit hajtott. Szegénység erőt adott mindkettőjüknek, erős összetartozást. 1954. február 6. nagy hó esett, apám lovas szánra pakolta várandós anyámat, levitte Zselickisfaludra a bába asszony házába és aznap megérkeztem szüleim, testvérem nagy örömére. Két hétig voltunk Laczó néni házában, édesanyám sokszor megemlékezett róla, tanítványai szülei látogatták, szeretettel halmozták gratulációjukkal.



Útlevél tilalom lejárta után nyaranta utaztunk „haza”, ahogy édesanyám mondta, Marosvásárhelyre. Megható volt az első találkozás: édesanyám tíz év után újra magához ölelhette szüleit, testvéreit. Erdély az összetartozás, a szeretet, életre szóló kincs az életemben.

Az 1950-es évek végén beköltöztünk Patcára, ebbe a kedves, kicsi faluba, az erdő kertünk végében kezdődött. Nyaranta jártuk az erdőt, gombát gyűjtöttünk, szamócát szedtünk. Ahogy a napsugarak betörtek a fák közé a tisztásra, a nagy melegben megállt a levegő, árasztódott a szamóca illat.
Ma is erőt ad a nehézségek elviselésében a szép emlékek felidézése. Sok elfoglaltság mellett anyám mindig csinos volt, mindig szép, rendezett frizuráját is maga készítette. Szerette a zenét, a művészetet, szerette Istent, az embereket odaadó, tiszta szívű, nagybetűs ember és édesanya volt.
Honvágya mellett bátyám korai, tragikus halála, édesapám eltávozása maradandóan megviselte lelkét, erősebb lett a bánata, mint az élni akarása. Isten kegyes volt hozzá, akkor szólította el, amikor menni akart.
Köszönöm, hogy mindenre megtanított, köszönöm, hogy egy életre szóló hivatást választott nekem, s nem hagyott el, velem volt bánatomban, gondozta beteg gyermekemet éveken keresztül.
Vigasztalt akkor is, amikor ő is szomorú volt.
Őszinte életszemléletre nevelt.
Minden gyermeknek ilyen édesanyát kívánok.