Nem engedte letenni a hegedűt

A kedve, életszeretete, pozitív gondolkodása még most is a régi. Az én édesanyám a példaképem. Sokat merítettem gyermekként, de főleg felnőttként az ő életbölcsességéből.

Nagyon szegény családban nőttem fel. Ő tudatosan arra törekedett, hogy nekem szebb jövőm legyen, mint neki. Már öt évesen zeneóvodába járatott, majd zeneiskolás lettem. Nagyon nagy szó volt akkor, amikor én voltam gyerek, hogy egy kislány hegedűvel a kezében megy az utcán. Akkor 1962-t írtunk. A hegedűtanulás nem egyszerű dolog. Sok akaraterőt, kitartást, gyakorlást igényel. Egyszer sírva elé álltam és azt kértem engedje meg, hogy tovább ne hegedüljek. Ő nagyon bölcsen azt mondta: „csak sírd ki kislányom magadat, majd egyszer megköszönöd, hogy nem engedtem meg.” Ez így is történt, mert történelem-ének szakos tanárnő lettem.

Számtalanszor elkísért hangversenyre. Emlékszem – akkor még a Körtönyebükkben laktunk – télen a Latinka Művelődési Ház mosdójában levetettük a tréningnadrágot és szép csinosan beültünk a hangversenyre. Számtalan hangversenyre elkísért. Így lettem zeneszerető ember. A Ruhagyár főszakácsa volt, a többség szeretett



„Ilus nénije”. 1200 főre főzött legtöbbször. Az ismerősöktől tudom, hogy verejtékkel teli arccal, de mindenki igényét próbálta kielégíteni. Teli zöldségesládákat, 50 literes edényeket cipelt, egész nap talpon volt. 67 éves koráig dolgozott, utoljára a Béke Söröző szakácsaként.
Az ő életviteléből merítettem, ha ő ennyit kibírt, nekem kötelességem ennél jóval többet kibírni. Két gyermeket és egy unokát is felnevelt, akit az édesanyja nem tudott nevelni. Most két gyermek, három unoka és három dédunoka boldog nagymamája.
Köszönjük jóságát, családszeretetét, önfeláldozó életét mindannyian.