A gyerekek az igazi boldogság

Én már idősebb vagyok nála és nem érzem magam öregnek. Ezért van az, hogy az én édesanyámat csak fiatalnak és szépnek tudom ma is el képzeni, és akkora szívvel, amekkorába az a mértékkel nem is mérhető szeretet el fért. Édesanyámat a világ legjobbjának tartottam és tartom ma is. Szeretett, olyan feltétel nélküli szeretettel ahogy talán minden anya képes szeretni, csak van aki ezt nem tudja kimutatni. Ő kimutatta. Szóval és tettekkel is.

Ő 1925 decemberében, én 1944 nyarán születtem. Háború volt, ott is, ahol engem világra hozott, a Dráva menti kis faluban. Még ezen a karácsonyon nagy tragédia érte a családunkat. A nagyapám bombázás áldozata lett (a családom elmondásából tudom, hogy a Dráva hídját bombázták ekkor). Ez a tragédia meghatározta a későbbi életünket.
Nehéz idők jöttek. Apám nem élt velünk. A beszolgáltatás éveit, az én százötvenöt centis, húszas éveiben járó, mások által is nagyon szépnek tartott édesanyám férfiakat megszégyenítő módon küzdötte végig. Aztán nagy fordulat következett. Társat talált, elköltöztünk. Az új faluban elfogadtak minket, érdekes módon soha nem hallottam, hogy jöttmentnek neveztek volna bennünket. Alkalmazkodtunk a szokásokhoz, szerettek minket, és mi is szerettük az embereket. Nevelőapám erdész volt, édesanyám a vadászházban dolgozott sok évet, aztán a helyi Tsz-ben, majd a KTSZ-ben.

Öcsémnek s nekem is édesanyánk volt a bizalmasunk. Ő tudott lenni egyszerre anyánk is és barátunk is. Mindkettőnknek biztosították a továbbtanulás lehetőségét, ami akkor, abban a világban még nem volt mindenki számára elérhető. Aztán segítettek bennünket az önálló család alapításban. Azt mondta egyszer édesanyám: „Tudod kislányom engem nagyon szeret a Jóisten, mindent megadott amitől boldog lehet egy ember, itt vagytok nekem ti, az unokám, és még dédunokám is van, ez az igazi boldogság.” Aztán mikor a dédunoka kettő és fél éves volt, ő meghalt. Én a családommal ma is itt élek a faluban. Édesanyámról már csak emlékeket őrzök. Én is anya és nagymama vagyok. Mindent meg kaptam a Teremtőtől, talán többet is mint az átlag ember. Én így érzem, mert egész életemben voltak és vannak akik szerettek és akiket szerethettem. A szeretet velünk születik azt gondolom, de az sem baj ha van valakinek egy olyan édesanyja amilyen nekem volt, aki annyi szeretetet adott életében, hogy én még ma is abból tudok osztogatni, családomnak és mindenkinek akit a sors utamra vezényel. Nyugdíjas vagyok, van időm a régi időkről elmélkedni. Ezt hol prózában, hol versben teszem, ezzel tartom fenn az emlékét.

Ő előtte rég elfogyott az út

Kertemből hoztam a virágokat. Szépek, színesek, mint a nyár. Sárga, mint a Nap, kék, mint az ég, mint a kora nyári szivárvány. A szorosra kötött csokrot kioldom. Most nem köszönök, de alig hallhatóan kimondom: még mindig haragszom rád.

Huszonhárom éve – de rég volt. Úr Isten!

Úgy volt, hogy délután találkozunk, mint minden nap, mióta kórházba kerültél. Akkor, azon a napon korán keltem, még napkelte előtt. Egy-két madár már hallatta hangját a kora hajnali csendben. Kitártam az ajtót, ömlött be a tiszta friss levegő. A látóhatáron már rózsaszínben játszott az ég alja. Gyönyörű volt. Megfeledkeztem minden bajról, talán még boldog is voltam – kicsit. Aztán visszazuhantam a valóságba.

Főztem, olyat, amit mindig szerettél. Öcsémmel együtt mentünk hozzád ezen a napon. Szombat volt, még a delet sem harangozták már a kórterem ajtaja előtt álltunk. Benyitottam. Az ágyad üres volt. Leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Érdekes, hogy ez az érzés ugyanúgy hatalmába kerít még ma is, ha rá gondolok. Ürességet éreztem, mint mikor valami elszakad, kiszakad az emberből. Tudom, hogy születésemkor belőled szakadtam ki én, akkor azt éreztem, Te szakadtál ki belőlem. Most már tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy bennem maradtál. Ha tükörbe nézek, látom az arcvonásaidat magamon. Mára már a hajam is szürke, mint a tiéd volt, akkor.



Azon a hajnalon talán még Te is hallottad a madarak dalát. Korán kelő voltál, szeretted a hajnal fényeit, de azon a hajnalon elmentél. Oda ahol szebben dalolnak a madarak és szebbek a fények. Vagy hívtak, s Te szófogadóan eleget tettél a hívásnak. De hát el sem köszöntél, nem vártál meg, miért? Erre nem kaptam választ, azóta sem soha. Árvának éreztük magunkat az Öcsémmel nélküled.

Azóta már Ő is elment. Ti most együtt vagytok, ott abban a másik világban, ahol  azt hiszem olyan békesség és szeretet van, amilyenről mi itt a Földön csak álmodunk.

Talán most ebben a pillanatban én is érzem azt a szeretetet, azt a melegséget sugárzó békét. Pedig  egy hideg kő előtt állok. Rá van vésve a neved, de a neved mögött már csak emlékek vannak.

Friss vizet töltök a vázába. Belerakom a virágokat, és azon kapom magam, hogy mosolygok. Máskor sírni szoktam itt ezen a helyen. Hiányzol most is nagyon, de másként élem meg az érzést. Talán azért, mert sok idő telt el az óta? Vagy azért mert én is egyre közelebb kerülök annak a másik világnak az átjárójához? Már idősebb vagyok, mint Te voltál – akkor. Szándékosan nem bejáratot mondok. Úgy gondolom annak a másik világnak, ami csak akkor nyílik ki, ha ebből a létezésből eltávozunk, nem bejárata van, hanem átjárója. Ezen az átjárón éjszakánként valamennyien átmegyünk, de reggelre visszatérünk, és nem emlékszünk az ottani történésekre. Ha igen, akkor meg álombéli történetként mesélünk róla.

Végighúzom kezemet a kövön, hideg, itt minden hideg. Melegséget magamban érzek, hiszen bennem vagy. Betöltöd lelkemet azzal a meleg anyai szeretettel, amit már fogantatásom pillanatában nekem adtál és soha-soha nem vettél vissza, örökre nálam maradt.

Ballagok hazafelé. Lelkemben emlékvirágokat viszek, ezek is szépek. Akkor is, ha kissé már meg fakultak. A madarak vidáman csicseregnek az út menti fákon. Egy autó ment el mellettem. Felverte az út porát. Furcsa érzések kavarognak bennem. Száll a por – ennyi marad belőlünk is, gondolom. Talán szemembe is szállt belőle, törölgetem. Vagy mégis könnyezem? Nem baj, ezek a könnyek a lélek virágának harmatcseppjei, hagyom, guruljanak.

Elfogyott előttem az út, haza értem. Emlékeimet sietve beljebb terelgetem az emlékek házába, a lelkem legbelső zugába. Ajtaját bezárom, kulcsát a szívembe rejtem. Nem szeretném, ha egy is elkallódna belőlük.

Utóirat: Szeretettel ajánlom ezt a visszaemlékezést mindenkinek, akinek hasonló érzései vannak, voltak, vagy lesznek majd egy napon.

Anyám nélkül

Ha fájt a világ,
Ha vakított a fény,
Anyám magát terítette fölém.
Halkan fülembe súgta,
Van remény.
Hangja, keze érintése,
Lényének minden rezdülése
Eljött velem ide, a messzeségbe.
Jól elrejtettem magamba,
De lelkemnek még sincs nyugalma.
Szeretlek!
Feléd nyújtom a karom,
Érintsd meg,- nagyon akarom.
Az éjszaka bársonya hiába takar,
Csodára várok,
A lelkem téged akar.
Fáj a világ,
Vakít a fénye,
Nyitva az ajtóm
Lépj be.