Ez jó mulatság volt, ugye kincsem

Nézem a könyvespolc alatt a falon lógó képet. Valamikor évekkel ezelőtt kereteztem be és azóta ezen a helyen van. Édesapám büszke tartással, nagy gondossággal megkötött világos nyakkendőben, édesanyám dús haját hullámokba rendezve, és köztük én a megszeppent, tágra nyitott szemű kisgyerek. Igazi régi vágású családi fotó.

Tudom, hogy a hátulján anyám különös gonddal megformált gyönyörű, kerek betűivel a „1959 tele, hét éves” felírat látható. Az utolsó két szó rám vonatkozik.

Feltörnek az emlékek. Egy Somogy megyei kis faluban éltünk, itt töltöttem a gyermekkoromat. Emlékszem a petróleumlámpással megvilágított konyhánkra. Ott ültünk az asztal mellett és édesanyám az ujjamat vezette az olvasókönyv betűi felett. „Ne szorítsad olyan erősen a ceruzát” figyelmeztetett, mikor az írás gyakorlására került a sor. Ma is érzem kezeinek érintését, ahogyan reggel szorosra gombolja a sötétkék iskolaköpenyem gombjait és megigazítja a mindig frissen keményített hófehér galléromat.

Kislányként mindig izgatottan figyeltem a tésztagyúrás művészetét. Ott térdeltem a hokedlin az asztal végénél és lestem, vártam, hogy én is kaphassak egy picinyke darabot. Apró kezemet anyám türelmesen vezetgette a lágy, formálható anyag felett. „Így fordítsad, kisebb lendülettel” mondogatta. Ma is visszaköszönnek ezek a mozdulatok, és eszembe jutnak intő szavai.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Ez jó mulatság volt, ugye kincsem
[/caption]
Na, és a téli nagy szánkózások! Mert az én anyám imádott minden játékos dologban benne lenni. Még csak a tél szele érkezett meg, de már hozta a nagy szánkót a padlásról. Lázasan tisztogattuk a talpát és vártuk a lehetőséget. Milyen gyönyörűséges is volt, mikor jó melegen beöltözve elindulhattunk a siklást biztosító dombok felé. Sikongatva ültem hol előtte, hol pedig mögötte. Most is látom, ahogy kipirosodott arccal, gombos hócipős lábaimat a szánkó két oldalán támasztva ülök, és anyám hazafelé húzza a szánkót. „Ez jó mulatság volt, ugye kincsem” fordul hátra kérdőn és rám mosolyog.

Tőle tanultam meg a hímzés, kötés és horgolás fortélyait. Esténként együtt jártunk a faluban szervezett kézimunkaszakkörbe. Az iskolai farsangi mulattságokra bohókás jelmezeket talált ki nekem. Fáradhatatlan lendülettel sütötte a többi szülővel együtt az ilyenkor szokásos szalagos fánkot.

Örült mikor a néptánc csoportba bekerültem. Pattogósra keményítette az alsószoknyáimat és nagy türelemmel vasalta a cseppet sem egyszerű blúz ujját. Ügyesen fonta be a hajam és kötött bele hatalmas szalagot. „Az én táncos lábú lánykám” mondta ilyenkor és a kapuig kísért. Tudtam, hogy tekintetével hosszan követ, míg a lankás domb el nem takar, a szeme elöl.

Nagy megtiszteltetés volt számomra és Ő pedig büszke volt, hogy meghívtak a Somogy Táncegyüttesbe. Külföldi fellépésekre utazhatott a lánya, ez abban az időben nagy kiváltság volt. Mesélte is az utcában mindenkinek. Soha nem fogott vissza, nem tiltott pedig én akkor még cseperedő kamasz voltam.

Nem volt a szó szoros értelmében vett tanult ember, de mindenre nyitott és befogadó volt. Ügyelt arra, hogy bármilyen ünnep is közeledett az ajándékok között könyv mindig legyen. Az olvasás iránti szeretetem biztosan innen fakad.

Apámmal karöltve rendre és rendszerességre tanítottak. Figyelemmel kísérték a tanulásomat, nyaranta úttörőtáborokba mehettem. Határozott feladatokat szabtak a kerti és ház körüli munkákban. Valami belülről jövő bölcsességgel neveltek. Hagyták, hogy önmagam találjam meg a helyes döntésekhez az utat, bíztattak és bíztak bennem.

Aztán egy hirtelen hozott elképzeléssel elhagyta a falut és egy alföldi nagyvárosba költöztünk. Tette a dolgát, élte a számára elképzelhető módon az életét, de ez az új lehetőség soha nem hozta meg a vágyott nyugalmat. Ha külsőségekben változott is, ott mélyen a lelkében Ő mindig falusi asszony maradt.

Gyermekem születése után már nem „anyának”, hanem „mamának” szólítottam. Mosolyogva néztem, mikor csetlő-botló lánykámat elhalmozta a rá jellemző játékos szeretettel.

Felidéződik bennem, hogy milyen sokszor hívott telefonon „Gyere erre kislányom, mert káposztás bélest sütöttem” – mondta. Öregedő, fájós kezeivel még mindig meggyúrta a kedvencemet. Most is látom, ahogyan tömöm magamba a frissen sült tésztát, Ő pedig simogató tekintettel nézi, hogy az ötvenes éveit taposó „kislánya” élvezi a falatokat. 
Felnőtt fejjel tudom, hogy sok hibás döntést hozott, mely felkavarta az életünket. Azonban Ő akkor is az én édesanyám, akitől a legdrágább kincset, az életemet kaptam.



Ezért aztán mindig nagy tisztelettel és szeretettel simítom végig temetői látogatásomkor az emléktábláját, melyen apró aranyazott betűkkel a neve áll: Balogh Jánosné, Medereczki Erzsébet.
Az én döntésem volt, hogy haláluk után hazavittem szüleim hamvait a szülőfalujukba.
Ott pihennek Ők ketten abban a kedves magyaratádi temetőben egy öreg hársfa alatt.