Gyümölcsöt hozott az elültetett szeretet és jóság

Az életüket úgy kezdték, hogy a szülők és némi kölcsön segítségével házat vettek, ahol lakás és üzlet is lett volna. Ám jött az 1929-es gazdasági válság és a pénz romlása miatt nem tudták fizetni a kölcsönt, a házat elárverezték.

Ezután Csorvásra költöztek, ahol apám üzletet és lakást bérelt. Közben születtek a gyerekek. Én már Csorváson születtem 1934-ben. Öten lettünk testvérek. Anyám, apám mellett megtanulta a női fodrászatot és ő is dolgozott, amennyit az öt gyerek mellett tudott. Amire én visszaemlékszem az, hogy háború volt és utána nagy-nagy szegénység. Élesen emlékemben él egy eset: nyár volt, anyám főzött és azt mondja szedjek már össze egy kis tüzelőt, hogy felforrjon a víz a tészta kifőzéséhez. Én értetlenül néztem, hogy nincs is tűzifánk – télen sem volt, kemencében fűtöttünk kukoricaszárral, vagy szalmával – azért csak szedegessek a kertben egy kis gallyat, mondta. Szedtem is néhány marék ágacskát, „gezemicét” és kifőtt a tészta. Sok példa volt arra, hogy anyám a szinte lehetetlent is meg tudta oldani. A nagyobb dolog mégis az volt, ahogy nevelt bennünket. Szeretetre, türelemre, megértésre, de ez csak úgy sugárzott belőle ránk. Anyám hat elemit végzett, azt is tanyai iskolában. Ösztönösen mégis csodálatos pedagógia érzéke volt és nagy bölcsessége. Élete végéig nagy szeretetben éltünk, pedig jött még sok minden.
[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Gyümölcsöt hozott az elültetett szeretet és jóság
[/caption]
Az 1950-es években apám lemondott az iparáról, és elment dolgozni segédmunkásnak az építőiparba. Dolgozott Kunmadarason, Taszáron, Sármelléken a nagy építkezéseken. Szinte sosem volt otthon és pénzt sem nagyon küldött. Akkor én voltam már csak otthon anyámmal. Békéscsabára jártam gimnáziumba. Arra emlékszem, hogy az utánam kapott 75 forint családi pótlékból éltünk. Igaz az iskoláért nem kellett fizetni, sőt a napköziben menzát is ingyen kaptam.

A család egyszer csak szétszóródott. Mint említettem apám Dunántúlon dolgozott, a bátyám Nagykanizsán volt katona, az öcsém Budapesten ipari tanuló, egyik nővérem egy közeli faluban a közigazgatásban dolgozott. S ami sorsfordító volt: az idősebb nővérem 1950-ben végzett Szegeden, pedagógus lett. Első munkahelynek Marcalit ajánlották fel neki, azt sem tudtuk hol van. Mégis elfogadta, mert dolgozni kellett és válogatni nem volt tanácsos. Ez az eset aztán elindította a család Dunántúlra települését, hiszen a család fele már amúgy is ott volt. Érettségi után én is ide kerültem és a vasútnál dolgoztam nyugdíjamig.

De térjünk vissza még az 1950-es évekre. Ekkor már volt saját házunk Csorváson. Anyám azt eladta és Balatonszentgyörgyön épített újra fészket nagy családjának. Ekkor már mi gyerekek kezdtünk önállósodni. Anyám ebben a korban is nagyon bölcsen viselkedett. Nem szólt bele pálya- és párválasztásunkba. Tanácsot adott, de csak akkor segített, ha kértük. Így felnőtt korunkban sem volt semmi feszültség a családban, sem a szülőkkel, sem a testvérekkel.

Mindnyájan megházasodtunk, önálló otthont teremtettünk. Egyikünk sem vált el. Tovább tudtuk vinni a jó családi légkört, szeretetet, megértést. Az új fészekbe gyakran visszatértünk. Anyám megszervezte, elvárta, mi meg szívesen mentünk. Így tartotta össze a családot. Idős korára gyümölcsöt hozott az elültetett szeretet és jóság.



Anyámnak nem volt sosem nyugdíja, mivel csak apám mellett dolgozott valamennyit. Apám pedig még 70 évesen is dolgozott, mert nem volt meg a nyugdíjhoz szükséges munkaidő. Anyám szinte egyedül élt. Mi gyerekek rendszeresen támogattuk anyagilag, ebből élt szerényen, de nem nélkülözött. Érezte a reá visszaáramló szeretetünket. Mondta is sokszor, hogy mi vagyunk az élete értelme. Az 1960-as évek végén nagyon beteg volt. Súlyos műtéten esett át. A marcali kórházban meglátogattuk sokan, még unokák is. Amikor ágya körül álltunk azt mondta: de jó, hogy körülvesztek, így talán még a halál sem mer idejönni. Akkor nem is jött. 1974-ben azután mégis elment végleg. A családi összetartozást örökségként megőriztük, ezután sem engedtük el egymás kezét. Évtizedekig névnapokon nagy családi összejöveteleket tartottunk. A névnap csak ürügy volt, a találkozás volt a lényeg. Az öt gyerek, öt társ már tíz névnapot jelentett egy évben. Úgy éreztük anyánk még ilyenkor is velünk van. Őt a vők, menyek is nagyon szerették, mivel anyám őket is bölcsen szerette. Ha a gyerekeinek jó a társa, akkor neki is – mondta.
Mostanra sajnos már elfogytunk. A fiútestvéreink elmentek, meg a társak egy része is. Akik vagyunk most is ragaszkodunk egymáshoz. Nemrég ünnepeltük egyik nővérem 85., a másik 87. születésnapját. De nem sokára ünnepeljük férjem 90. évfordulóját. Tesszük mindezt egymás és anyánk szeretetével a szívünkben.

Ezzel az írással szeretnék emléket állítani drága édesanyámnak, mert elmondhatom, hogy az én anyámnál nem volt jobb a világon!